Peti Lehel
Az
erdélyi falu rendszerváltozás utáni gazdasági-társadalmi átalakulásának sajátszerűségei
Héderfáján
Bevezetés
Elemzésemben
egy tipikusan mezőgazdasági termelésre berendezkedett Kis-Küküllő
menti település gazdasági stratégiáinak változását követem nyomon az 1989-es
váltástól napjainkig. Arra keresem a választ, hogy egy nagy hagyományokkal
rendelkező agrártelepülésen a mezőgazdasági specializáció milyen
helyet foglal el a rendszerváltás után követett gazdasági stratégiák
rendszerében. Ezen belül kérdéseim a település (Héderfája) dekollektivizálása
utáni szőlővállalkozásainak jelenlegi helyzetére irányulnak.
Megfigyeléseimet a „bennszülött
etnográfus” pozíciójából tárgyalom. Az elemzés hátterében az a felismerés áll,
hogy a változás utáni gazdasági berendezkedés a településen egy dialektikus
folyamat volt, a stratégiakövetések a makrogazdasági változásokra adott
kényszerű, kísérletező válaszok voltak. Előfeltevésemhez
tartozik, hogy a mezőgazdasági specializáció, a családi vállalkozások
jellege, illetve a gazdasági (kényszer)stratégiák nagyfokú variálódása mögött
még mindig a hagyományos stratégiák modernizáltabb eszközkészletű
kísérleteivel van dolgunk. A közös normát és a múltból átörökített
üzemszervezeti mintát követő társadalom absztrakciója mögött azonban
helyzetekre válaszoló, döntéseket hozó embereket kell látnunk. Azok a döntési
helyzetek pedig, amelyekben a gazdasági stratégiákat megválasztották,
véleményem szerint a dekollektivizálás utáni erdélyi agrártelepülések
legfontosabb változásait rejtik. Miután a rendszerváltoztatás következtében
olyan helyzet állt elő, amely újra lehetővé tette a kisüzemi keretek
közötti gazdálkodás folytatását, vizsgálódásaim során igen nagy súlyt fektettem
annak elemzésére is, hogy a kisüzemi gazdálkodásnak a változások utáni
időszakban milyen jellemzői alakultak ki. (Kotics 2001a. 110.)
Mivel Chris Hann hetvenes évekbeli
tázlári tapasztalataihoz hasonlóan ebben a közösségben a gazdasági
tényezők és a társadalmi struktúra közötti összefüggések még mindig
rendkívül szorosak,[1]
Héderfája mezőgazdasága gazdasági aspektusainak bemutatása és a
rendszerváltozás után követett gazdasági modellek elemzése mellett hangsúlyt
fektettem a helyi lakosság társadalmi struktúrájának vizsgálatára is. Az egy
gazdasági egységként viselkedő családok gazdasági stratégiáinak
vizsgálatára külön figyelmet fordítottam. A településen a rokonsági és
házassági rendszer még mindig az egyik legfontosabb gazdaságszervező
faktor, a gazdasági együttműködés pedig az egyes háztartások életvezetése
szempontjából döntő tényező.
A rendszerváltozás utáni falu
helyzetének elemzésekor főként a Benda Gyula által ajánlott
szempontrendszert érvényesítettem, azaz a paraszti gazdálkodás, család, a
falusi közösség, a paraszti társadalmi-kulturális jellemzők
továbbélésének, változásainak vagy eltűnésének vizsgálatát. (lásd Benda
2003. 100.) A dolgozat a mikroelemzés szintjén végső soron azokat az
erővonalakat vizsgálja, amelyek terében a magángazdasági üzemek
működésüket megszervezték és amelyek a változás utáni magyar falvak
agrárgazdasági fejlődésének irányait jelölik.
A kutatás színhelye
Héderfája a
Kis-Küküllő középső folyása mentén elterülő kistelepülés.
Etnikai szempontból meglehetősen homogén, ugyanez mondható el vallási
összetételéről is. Az 1992-es népszámlálási adatok szerint összlakossága
671 személyből áll, abból 636 magyar, 13 román, 21 roma, 1 pedig szász
etnikumú. Mindebből 599-en reformátusok, 22-en baptisták, 19-en ortodoxok,
18-an római katolikusok, 4-en pedig unitáriusok. A település átlagosan
kiépített infrastruktúrával – például gáz, villany, telefon –,magyar
nyelvű óvodával , illetve általános iskolai oktatással,
művelődési házzal rendelkezik. Paradox helyzet, hogy nem a
gazdaságilag legfejlettebb falu alkot községközpontot, így közigazgatásilag a gazdaságilag
fejletlenebb, de nagyobb számú román etnikumú lakossággal (278) rendelkező
Küküllőszéplakhoz csatolták. A községhez három, többszörösen hátrányos
helyzetű, periférikus elhelyezkedésű, nehezen megközelíthető,
elmaradott infrastruktúrájú, depressziós kistelepülés tartozik:
Oláhszentlászló, Kisszentlászló és Vajdakuta.
A nagycsalád szerepe a gazdasági termelésben
A faluról elszármazó
lakosságra nagymértékben jellemző a kétlakiságra utaló viselkedésmód. A
családformák közül a nagycsalád típusa a domináns. A nagycsalád vagy
„kiterjedt család” (extended family) (Vö. Zsigmond 1978. 152.) fogalma alatt, a
hagyományos etnográfiai értelemben vett jelentése mellett, a több tagú,
termelésben résztvevő, összetartó/megtartó erejű családokat értem.
Adott esetben a család tagjai kétlakiak, ám keresetük jelentős részét
visszaáramoltatják a családi gazdaságba, amely redisztribúciós funkciókat is
ellát. Ebben az értelemben a nagycsalád sajátos gazdasági egységet jelent.
Családi gazdaságon nem kisméretű mezőgazdasági
üzemet értek (az általános szóhasználatban parasztgazdaságot), hanem azt a
gazdálkodó egységet, amit minden család alkot, akár városi, akár falusi.
(Sárkány 1978. 63.) Minden család keretében legalább kétféle gazdasági tevékenység
ismétlődő kivitelezésére kerül sor: anyagi javak elosztására és
fogyasztására. (Uo.) Kovách Emese szerint a családi háztartás[2]
családi attól, hogy beletartozik minden vérségi alapon, horizontálisan és
vertikálisan értelmezett rokon, független attól, hogy egy telken külön
házakban, vagy külön telkeken álló házakban élnek. A szerző ugyanakkor
kiemeli, hogy közös háztartás értelmét attól kapja, hogy a családtagok a
létfenntartásukhoz és gyarapodásukhoz szükséges munkában és annak anyagi vagy
természetbeni jövedelmében megosztoznak. (Kovách 1978.173.)
A szegény családok
alatt a gazdálkodásban kevés tapasztalattal, vagyonnal, vérrokonsági
viszonyokban csekély együttműködési készséggel rendelkező családokat
értem. (A lokális társadalom értékviszonyulását az ilyen típusú háztartásokhoz
a „gyenge család” megnevezéssel fejezi ki.) Fél Edit és Fofer Tamás szerint
ahogy a gazdasági és háztartási eszközök nagy és differenciált készletei a
jómódú, tősgyökeres gazdáknál halmozódnak föl, úgy a gazdaság és a
háztartás vezetésére vonatkozó legtöbb tapasztalat és ismeret is náluk
gyűlik össze. (Fél – Hofer 1997. 465.) A szerzők továbbá
hangsúlyozzák, hogy a tudás és a tapasztalat egyenlőtlen eloszlása –
párhuzamosan a vagyon eloszlásával – rétegződés stabilizáló erővel
rendelkezik. Ez Héderfáján, más paraszti társadalmakhoz hasonlóan, beépült a
falu presztízsstruktúrájába is. Az egyik jóképességű legény például a
faluban sokak szerint, azért tudott csak nagy nehezen megházasodni, mivel
„gyenge a család.”
A 2003-as országos
mezőgazdasági felmérés adatai alapján 235 gazdasági egység volt a faluban.
Hogyha a lakosság számarányához viszonyítjuk, úgy tűnik, hogy a gazdasági
termelés a nukleáris családra jellemző termelési egységekben zajlik. (Egy
háztartásra 3 személy jut.) Ennek ellenére a különböző családok, amelyek a
hivatalos statisztikákban önálló termelési egységekként voltak feltüntetve, a
vérrokonsági viszonyok szerint legtöbbször közösen szervezik meg gazdasági
tevékenységüket. Ugyanez mondható el azokról a városra elszármazó utódokról is,
akik vállalják a kétlakiságot (a népszámlálási adatok alapján azonban nem
tartoznak a faluközösséghez.) A kétlakiság
ellenére a városi lakással és munkahellyel rendelkezők jövedelmük
jelentős részét visszaforgatják a családi gazdálkodásba, hétvégeken és
szabadságuk idején pedig maguk is részt vesznek a mezőgazdasági munkákban.
Ez a fajta gazdasági viselkedés alátámasztja Radcliffe-Brown azon meglátását,
hogy egy „kinship”-és házassági rendszert úgy is lehet tekinteni, mint egy
egyezséget , amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy egy jól
szervezett társadalomban együtt éljenek és együttműködjenek. (Brown, idézi
Dumont 2002. 19.)
Egy háztartás csak
kivételesen korlátozódik egyetlen nukleáris családra, egy-egy házban
rendszerint három nemzedék is együtt lakik. Együttélésüknek alapvető
feltétele az „egy kenyéren élés”, az, hogy közös kenyeret” fogyasszanak, s az
osztatlan birtokban közösen gazdálkodjanak. (Vö. Fél – Hofer 1997. 338.)
Idézünk
két konkrét példát.
F.I.-nek és M.J.-nek egy fiúk van, F.M. A fiú a kommunizmus alatt sok más falubelijéhez hasonlóan a városi munkahelyre való ingázást lakhelyváltással küszöbölte ki, ahol családot alapított. A változás utáni években közvetlenül F.M. és felesége magyarországi sefteléssel kis tőkére tett szert, annak ellenére, hogy ez megélhetésük egyetlen anyagi forrása volt, mivel nem akarták felélni a munkahelyi végkielégítésből származó tőkéjüket. „Szezonon kívül” részt vettek F.M. szüleinek mezőgazdasági termelésében is, amely jórészt biztosította élelmiszerszükségleteiket. Korábbi lakhelyüket nem számolták fel, teljes mértékben kétlakiságot folytatnak. ’93-ban közös erővel traktort vásároltak, F.M. kereskedelmi tapasztalatai alapján viszonylag gyorsan felismerte az infláció gazdasági szerepét és saját, illetve szülei tőkéjét meglehetősen korán aktivizálta. Még ugyanebben az évben traktoristát fogadtak, így traktoros szolgáltatást tudtak nyújtani a falubelieknek. A fiatalok folytatták kereskedelmi tevékenységüket, a közeli városok piacain „állandó asztaluk volt.” Jövedelmüknek egy részét visszaforgatták az öregek gazdaságába, amely adott korszakban jelentős profitot hozott. ’95-ben családi vállalkozást nyitottak, a szülői háznak egy részét jelentős újjáépítéssel üzletté alakították. Az üzletben minden családtag árul, attól függően, hogy éppen kinek van rá ideje. Ha a mezőgazdasági munkákkal kapcsolatos felügyelés köti le F.I. idejét, akkor asszonya az eladó, de ugyanígy eladóként ugranak be a felnövekedett unokák is ha szüleik beszerző úton vannak és mindenki foglalt a gazdasági tevékenység valamelyik szektorában. Ma már a falu legjobban menő üzletével rendelkeznek, újgazdagoknak számítanak.
B.I. 1987-ben férje halála után a gyászév letelte után H.M.-hez költözött. Törvényes házasságra azért nem léptek, mivel B.I. elveszítette volna a férje utáni nyugdíját. Törvényes házasság híján a református lelkész sem eskette össze őket, annak ellenére, hogy ezt többször is kérték, elmagyarázva speciális helyzetüket is. B.I.-nek korábbi házasságából két fia született, anyjuk újbóli férjhezmenetelekor mindketten betöltötték már 25. életévüket. H.M.-nek habár korábban három felesége is volt, egyik házasságából sem született gyermeke. H.M. a faluközösség viszonyrendszerében jómódú gazdának számított. B.I. kisebbik fia, B.L. 1994-ben házasodott meg, ettől kezdve egy háztartásban élt anyjával és annak élettársával H.M. birtokán, ahol közösen gazdálkodtak. B.L. mesterségbeli tudását ’95 után hasznosította, amikor tévészerelő műhelyt alakított, amelyet később jól menő vállalkozássá fejlesztett fel. B.I. nagyobbik fia, B.Gy. 1995-ben házasodott meg, ő külön háztartásban az apai háznál maradt, foglalkozásbeli főmunkaideje mellett gazdálkodott. H.M. 1998-ban meghalt. Halála után a testvérek módosították gazdasági stratégiájukat. Közös erővel traktort vásároltak, majd rendre más mezőgazdasági gépeket is. B.Gy.-nek ekkor már nem volt munkahelye, a család egyetlen jövedelemforrása a mezőgazdaságból származó bevétel maradt. A két család földjeinek (az anya mindkét háztartásba besegít, habár egy háztartásban kisebbik fiával B.L.-lel és menyével, valamint két unokájával él) megdolgozását a nagyobbik fivér végzi, habár testvére és felesége jelentősen besegít a mezőgazdasági munkálatokba. A mezőgazdasági befektetésekhez szükséges tőkét főleg a kisebbik testvér kezeli; mivel van gyakorlata az üzleti világban, az állami támogatási rendszerek nyomon követése is az ő feladata. B.Gy. munkáját felesége, anyja és sógornője mellett állandó szolga segíti.
Gazdasági stratégiák a magángazdaság idején (a második
világháború végétől 1962-ig)
A mezőgazdasági termelés
Héderfáján a kollektivizálást megelőző időszakban kizárólag magángazdaságok keretében zajlott.
Mint általában az erdélyi falvakban, a település
birtokstruktúrája a törpe- és kisbirtokos szervezeti
formák jellemzőit mutatta. Közös erdővel, földdel nem rendelkezett a
falu, a termelőszervezetek működését azonban a szőlősök
esetében autonóm önszervezeti forma, a hegyközség[3]
szabályozta.
A magángazdaság idején
megművelt szőlősökből származó jövedelem jelentős
szerepet töltött be a gazdaságok évi jövedelem-struktúrájában. Összevetve más
Kis-Küküllő menti települések ebben az időszakban művelt
szőlőseivel, megállapíthatjuk, hogy a lakosság számához viszonyítva
ezekben a falvakban a szőlőkultúrák nagyjából azonos területi
megoszlásban voltak.[4]
A szőlőtermesztéshez képest az 1960-as éveket megelőzően –
a székelyföldi településekhez hasonlóan – a gabonatermesztésnek és az
állattenyésztésnek nagyobb jelentősége volt. A szőlőtermesztés
az önellátó borkészítés funkciója mellett mellékbevételnek számított egy-egy
család jövedelemrendszerében. Szüretkor a mustot a faluban ilyenkor megjelenő
székely fuvarosoknak adták el. A must a paraszti gazdaságok egyetlen pénzzé
konvertálható terméke volt, amely az ünnepek előtti vásárokban főként
ruházkodási igényeik kielégítésében játszott kulcsfontosságú szerepet. A
közösség legtöbb tagjának ez azonban csak akkor volt megvalósítható, ha maguk
részére csupán néhány vederrel[5]
tartottak meg, amely így csak a téli ünnepek rituális alkalmaira volt
elegendő. Az akkori szőlőtermesztési viszonyok mellett csak
nagyon kevesen tudtak jelentősebb mennyiségű eladható fölösleget
termelni.
Látható tehát, hogy a mustból
nyert jövedelem nem volt annyira jelentős, hogy ebben az időszakban
mezőgazdasági specializációról beszélhessünk, habár ennek első nyomai
kétségkívül felfedezhetőek. A szőlőtermesztés tulajdonképpen a
paraszti hagyományokban gyökerező önálló kisgazdaság ethoszának (lásd Oláh
2001. 65.) volt alárendelve. A családok a fogyasztásukhoz szükséges minden
mezőgazdasági terményt igyekeztek saját maguk a földjeiken megtermelni.
(Oláh 2001. 63.) Hozzávetőleges számítások szerint
a kollektivizálást megelőző években a szőlősök összterülete
a faluban nem több mint 10–12 hektár, amely 5 határrészben oszlott meg. A
mezőgazdasági termelés alacsony hatékonysággal működött, a parasztgazdaságok
szegényes eszközkészlettel rendelkeztek.
A rossz közlekedési viszonyok miatt a piacra való termelés rendkívül
nehéz volt, ennek ellenére időnként kosarakkal gyalog vittek
szőlőt a dicsőszentmártoni piacra (17 km), vagy a
marosvásárhelyi üzletekbe (30 km).
A kollektivizálás
A
kollektivizálás más Kis-Küküllő menti településhez viszonyítva
meglehetősen későre, 1962-re fejeződött be. A
termelőszövetkezet megalakítása megszüntette a földközpontú gondolkodást,
átalakította az életvitel egészét. (Vö. Sárkány 1978. 127.) A falu fokozott mértékű ellenállását a
megalakuló pártvezetőség kompromisszum útján bontotta meg. Ennek
értelmében a falu férfilakosságának jelentős része a
dicsőszentmártoni faipari üzemnél kapott munkahelyet.
A
berendezkedett államhatalom a kollektív gazdaság megszilárdulása után nagy
szabású szőlőtelepítést tervezett Héderfája határába. A déli
fekvésű oldalakon a telepítés 1973-tól, néhány év alatt, hatalmas
energia-bedobással 1985-re meg is valósult. Ennek eredményeként a település
határán 200 hektár szőlőst telepítettek, ami
gyökeresen megváltoztatta a mezőgazdasági területek növénykultúráinak
korábbi arányait. A magángazdálkodáshoz képest a szőlőtermesztésre
használt összterület húszszorosára nőtt. Az akciót a falubeliek a
kommunizmus nacionalista diszkriminatív politikájával hozták összefüggésbe, a
magyar többségű falu minél teljesebb kizsákmányolásaként értelmezték. Ekkora mennyiségű szőlős
megmunkálásához egyetlen falu munkaerő-potenciálja természetszerűen
nem volt elegendő, az erre a célra létrehozott szőlészeti géppark
mellett a héderfáji szőlősöket kb. 10 falu agrárnépessége, dolgozta.
Emellett időnként helikopteres permetezéshez is folyamodtak. A más falvak
lakosságának szőlővédelmi munkákra való alkalmazását az is szükségessé
tette, hogy a korábban mezőgazdasági termelést folytató férfilakosság a
városi ipari termelésben volt alkalmazva. Héderfáján viszonylag kevés volt a
termelőszövetkezetben főállásban dolgozó mezőgazdasági
alkalmazott és napszámos, a falu munkaerejének legaktívabb rétegét az ingázók
csoportja alkotta. Ők tulajdonképpen TSZ-napszámosok is voltak egyben,
délutánonként és vasárnapokon, de a lakhelyükhöz közeli ipari vállalatoknál is
alkalmazásban álltak. (Vedinaş 2001. 106.) Ennek ellenére az iparosítás
csak kisebb mértékben módosította a falu társadalomszerkezetét és életformáját:
a munkát vállaló rétegek az ipar napszámosaivá váltak, de életvitelük és
mentalitásuk tradicionális paraszti maradt. (Szabó Zoltánt idézi Kotics 2001a. 113.)
Ugyanakkor kis méretű elvándorlási hullám is bekövetkezett, a városokban alkalmazott fiatalok az ingázást kiküszöbölni igyekezve beköltöztek a közeli városokba. (A leggyakoribb célpontok Dicsőszentmárton és Marosvásárhely voltak, kisebb mértékben Segesvár.)
A ’89-es változást megelőzően, a kollektív gazdaságok felszámolásáig, és a földek újraelosztásáig a korábban agrártevékenységet folytató lokális társadalom tagjainak legnagyobb része a makrogazdasági viszonyokhoz való alkalmazkodása révén az ipari termelésben való elhelyezkedés stratégiáját követte. A szakmatanulás, a kapcsolati tőke mozgósítása révén minél fizetettebb ipari szektorban való munkavállalás, valamint az értelmiségi pálya felé való tájékozódás az, amely a vizsgált időszakban követhető minta volt a fiatalabb népesség számára. A szocialista korszakban teljessé vált a foglalkoztatás, megnyílt a lehetőség a szakmaszerzésre és a lakóhely-változtatásra. (Oláh 2003. 28.) Az egyéni gazdaságok felszámolódása és a városra való ingázás tömegessé válása után a korábbi időszakokra jellemző szociális háló lényegesen átalakult. (Biró–Biró 2003.)
Szilágyi Miklós szerint ebben az időszakban a falusi-agrárvárosi családok – mint jövedelemtermelő, a javakat felhalmozó egységek –, a felnövekvő generációkat az „el a mezőgazdaságból!” stratégia értelmében szocializálták. (Vö. Szilágyi 2002. 10.) Különösen a hetvenes-nyolcvanas években elhelyezkedő, gépvezetői végzettségű fiatal férfiak számára jelentett karrierlehetőséget a traktoros, kombájnos munka; a felső vezetők után a műhelymunkások alkották a legerősebb dolgozói érdekcsoportot. (lásd Kovács–Váradi 2002. 22.) Ilyen viszonyok között valamelyest tőkekoncentrációt csupán az erősebb nagycsaládok tudtak megvalósítani. Minél több családtag tudott ugyanis elhelyezkedni a mezőgazdaságon kívül eső állami fizetéses rendszerben (ipari munkásokként), az egyes családok annál sikeresebb életstratégiát tudtak megvalósítani. A pártvonalon felfutó vezetői elithez való csatlakozás, a település magyar etnikumú voltánál fogva, nem volt követhető stratégia. A párt-bürokrácia helyi képviselői természetszerűen itt is megjelentek, ennek gazdasági jelentősége azonban (egy-két kivételtől eltérően) igencsak csekély volt a káderrotáció fokozott mértékéből adódóan.[6]
A nagyüzemi szőlőtermesztés mellett (lopás révén) az önellátást biztosító szőlőtermesztés termelési kerete elsősorban a háztáji volt. A lopásnak kulturálisan támogatott és közösségileg elfogadott formái alakultak ki, amelyek az adott történeti korszakban a lokális társadalom számára lényeges túlélési stratégiát jelentettek. A szőlőhegybe kivezető utakat szüret előtt cölöpökkel, gallyakkal megerősített drótkerítésekkel elzárták (elkertelték), az itt lakóknak a szőlőhegybe kivezető kertkapuit acéldróttal kötözték be: „Nem volt szabad kinyitni a kertet, a kertkaput. Be volt kötve dróttal. De azért kinyitotta az ember, s elment, lopott. S azután visszakötötte.”
A változás után: a dekollektivizálás[7]
A kilencvenes években végbement
gazdasági változások a falusi családokat alapvető dilemma elé állították.
(Bali 1998. 107.) A földek újraelosztása 1990-ben
kezdődött és 1991 végére fejeződött be. A magángazdaságok idején
fennálló tulajdonviszonyok, valamint a birtokstruktúra kis eltérésekkel ugyan,
de lényegében azonosan reprodukálódott. Az újraelosztás magában hordozta a
hatékonyabb mezőgazdasági termelés egyik előfeltételét, a földek
tagosításának a lehetőségét. Annak, hogy ez az agrárszakemberek
felvilágosító tevékenységének ellenére sem történt meg, mentális okai voltak: a
föld visszaszerezhetőségének lehetősége kollektív stresszt
eredményezett. Az a tény, hogy egy korábban teljes mértékben
agrárnépességű faluban visszaadták az állatokat, újra magántulajdonba
kerülhettek a földek, egy közösségi eufória kialakulását okozta. A föld eredeti
helyén való visszaszerzése elsősorban szimbolikus értékű döntés volt,
az elnyomás frusztrációit leküzdeni segítő, önmagán túlmutató, szimbolikus
térfoglaló aktus: „Mindenki azt mondta: Kérem vissza a földemet ott, ahol az
apámé volt! Ott nekem nem parancsol senki!”
Közösségi döntés eredménye volt
tehát, hogy mindenki ott kapta vissza a földjét, ahol korábban (a
magángazdálkodás idején) is volt. Így az oszlopos támrendszerű
(kordonműveléses) szőlősökből mindenkinek a korábbi
birtokviszonyok alapján mértek ki a parcelláját.[8]
A kollektivizálást megelőzően föld nélküli cigányság gazdasági
egységenként 50 ár földhöz jutott. A héderfáji szőlészeti géppark még
abban az évben megszűnt. A szomszédos településen, Széplakon még néhány
évig szövetkezeti formában alacsony hatékonysággal működött a
szőlészet, a községközpont határrészében lévő héderfáji szőlősöket
így még gépesítve művelték 1995-ig.
A szocialista időszak
gazdaságilag teljesen aláásta és megsemmisítette az önellátó paraszti
gazdálkodást, a falusi lokális társadalmakban mentális síkon megerősítette
a családi kisgazdaság szimbolikus értékét; ennek következtében a rendszerváltoztatás
utáni időszakban megfigyelhető volt az individuális gazdálkodás utáni
erőteljes nosztalgia. (lásd Kotics 2001a. 135.)
A fellendülés évei? (1991–1995)
A
földek újraelosztása után, úgy tűnt, a lokális társadalom magára talált: a
visszakapott földeket, szinte kivétel nélkül, mindenki megművelte.[9]
Egyes vállalkozó gazdák ugyanakkor intenzív gépi felszerelés vásárlásába kezdtek.
1991-től 1993 karácsonyáig 5 db. új 445-ös (Fiat) Universal típusú
traktort vásároltak különböző családok a Brassóból, a felszámolódó helyi
állami gépparkból pedig további 5 használt traktort vettek meg. A ’90-es évek
közepéig így közel 30 traktor jelent meg a faluban.
Az új
traktorokat azok vásárolták, akik valamelyik elitcsoporthoz tartoztak
(adminisztratív-gazdasági elitcsoport, az állami- és pártbürokrácia helyi
képviselői, a kulturális elit néhány tagja) (lásd Kiss 2003.) és valamelyes tőkével rendelkeztek, ill. volt
merszük tőkéjüket aktivizálni. A traktort vásárlók között találjuk
ugyanakkor az egyes nagycsaládokat is, amelyek tagjai közül, mint már
említettem, többen is állami fizetéssel vagy nyugdíjjal rendelkeztek. Ezek a
traktor megvásárlása után igyekeztek más mezőgazdasági gépeket is
megvásárolni. A helyi géppark eszközállományát a volt alkalmazottak szerezték
meg, akik kedvező stratégiai helyzetben voltak pozíciójukból kifolyólag
ahhoz, hogy a kezdeti zavaros állapotokban „megőrzésre” hazavigyék a
gépeket, majd rendkívül kedvező áron megvásárolhassák. A lokális gazdasági
viszonyok feletti ellenőrzésben tehát azok kerültek előnybe, akik elsőnek
dobbantottak[10], azaz
azok, akik az átláthatatlan makrogazdasági helyzetben is be mertek fektetni a
mezőgazdaságba. Azok a családok, akik az induláskor szintén rendelkeztek
traktorvásárláshoz szükséges tőkével, de bizonytalanok voltak és nem
mertek befektetni, a lej rohamos inflációja miatt jelentős anyagi
veszteséget szenvedtek. A traktorvásárlást később csak plusz
energiaráfordítással tehették meg. Emellett a kiegészítő felszerelések
beszerzése során is fokozatosan hátrányba kerültek, mivel ezek ára is (akár egy
év alatt is) esetenként a többszörösére
nőhetett. Az infláció jelentőségét a helyi újgazdák közül csak nagyon
kevesen ismerték fel, amely azonban az erőforrások feletti ellenőrzés
kialakításában egyik legmarkánsabb faktor volt. Ennek jelentőségének
érzékeltetésére néhány konkrét számadatot hozok fel. Az összehasonlítás
alapjául a mezőgazdasági gépek közül a traktorok árát nézzük át.
Az
1989-et megelőző években két db. Dacia típusú személygépkocsi ára
négy év múlva egy 800 000 lejbe kerülő 445 (Fiat) Universal típusú
traktornak csupán egynegyedét képezte. 1991-ben egy ugyanilyen típusú traktor
100 000 lejbe kerül (kb. egy Dacia ára), 1992-ben 300 000-be, 1993
tavaszán pedig 600 000 lejbe. 1993 végén már 800 000 lejbe kerülnek a
traktorok, 1994 végén pedig 3 000 000-ba! Egyes bankok ebben az időszakban
140%-os kamatot adnak, ezzel szemben a mezőgazdasági gépek ára egy év
alatt akár 300%-ot meghaladva inflálódott. Így azok, akik a pénzüket bankban
tartották és csak később vásároltak gépeket, jelentős veszteséggel
tehették ezt meg a korán befektető gazdákhoz képest.
Az
elsőnek befektető gazdák take off-ját (közgazdasági fogalom, kilódulást
jelent, ami esetünkben gazdasági fellendülést jelez: lásd Kuczi 1998. 168.) a
’92-es, ’93-as rendkívül bő szőlőtermés is elősegítette.
Ehhez a szőlő és a bor kedvező nemzetgazdasági ára is
hozzájárult. A ’90-es évek elején ugyanis az italkereskedés még nem volt állami
monopólium és a piacok sem voltak még telítve hamisított borokkal. Emellett a
Dél-romániai (regáti) oltatlan, meglehetősen rossz minőségű de
kevés növényvédelmet igénylő és ezért olcsó szőlők sem
árasztották el a Kis-Küküllő
vonzáskörzetéhez tartozó piacokat. 1993-ban egy 2 hektár nagyságú
szőlősről szüretelt termés ára egy traktor árának felét is
kitehette. Azok a gazdák, akik korábban már vásároltak gumikerekű
traktorokat, igyekeztek lánctalpas, kizárólag szőlészeti munkákra
hasznosítható traktorokat és gépeket venni. A nagycsaládok megfeszített
tőkekoncentrációval, esetenként kölcsönök felvételével oldották meg a
vásárlást. A kölcsönök lehetőségeit ebben a korszakban csak nagyon kevesen
ismerték fel, azok pedig akik gyorsan rájöttek erre, túl nagy kockázatnak
tartották a nagyobb összegekkel való kísérletezést.[11]
Ezért volt az, hogy minden gazdasági egység, csupán előrelátható
fizetői potenciáljának megfelelő kölcsönnel mert manipulálni,
fokozott jelentőségű meggazdagodás ezekből pedig nem történt. A
tőkekoncentráció eredményeként 1995-ben már 6 db. lánctalpas traktor és a
szőlőműveléshez szükséges gépi felszerelés állt a
szőlőtermesztéssel egyre intenzívebben foglalkozó családok
rendelkezésére.
A legkorábban traktort vásárló gazdák előnye hamar kitűnt, mivel traktoros szolgáltatásukkal monopolizálni tudták a mezőgazdasági munkálatok gépi művelését, amely jelentős plusz bevételekhez juttatta őket. Az üzemanyag legnagyobb része az informális szektor csatornáin keresztül jutott el hozzájuk, amely a hivatalos töltőállomások üzemanyag áraihoz képest jelentős anyagi megtakarítást jelentett. Mivel kevesen voltak, jelentősebb konkurencia nélkül ellenőrizhették a felbomló állami vállalatok nehézjárműveinek feketéző üzemanyag-kereskedelmét. Az inflációs tapasztalatokból kiindulva a traktoros szolgáltatások jövedelmét újabb mezőgazdasági gépek vásárlására fordították. Ezek a gazdák továbbra is megőrizték vegyes gazdálkodói stratégiájukat, s habár esetünkben sem beszélhetünk mezőgazdasági vállalkozókról, ők azok, akik az önállósodás leghatározottabb jeleit mutatják.
Az elemzésnek ezen a pontján talán nem érdektelen kitérni Szelényi Iván megszakított polgárosodásnak nevezett modelljére. (Szelényi 1992.) Szelényi elméletének lényege, hogy Magyarországon a nyolcvanas évek elején polgári pályára lépők zöme még az államszocializmus előtt polgárosodott családokból származik. Szelényi – Juhász Pál munkái alapján – megszakított polgárosodásnak nevezett modelljében a hajdani közép- és gazdagparaszti családoknak azok a leszármazottai a főszereplők, akik a redisztributív rend kiépülésekor nem hajoltak meg sem a proletarizálódás, sem a káderrá válás kényszerének. (Csite 2003.) A polgárosodás fogalmát a vállalkozás szinonimájaként használva (Vö. Szelényi 1992. 78.) ennek fő színtereként a második gazdaságot jelölte meg.[12] (Uo. 75.)
A vizsgált településen (és általában az erdélyi agrárfalvakban) a második gazdaságnak nem volt olyan fontossága mint az egyes magyarországi falvakban, éppen ezért a ’80-as évekre Romániában a fokozottan agrárszektorhoz kötödő falvakban nem épülhetett ki nagyobb mértékben a második gazdaság, habár ennek fontossága kétségkívül meghatározó volt az agrárlakosság túlélése szempontjából is. Ennek jelentősége feltételezésünk szerint azokon a településeken volt nagyobb, amelyek az agrárszektoron kívüleső árutermeléssel foglalkoztak és az ellenőrző centrumoktól távol estek. (Például a farkaslaki szénégetők esetében. Lásd Kinda – Peti 2003.)[13] Az agrárszektorban maradó vagy az iparban elhelyezkedő erdélyi falvak lakossága így nem tudott kialakítani olyan arányú gazdasági függetlenséget, mint például azok a magyarországi kistermelők, „akik bizonyos fokú gazdasági függetlenséget vívtak ki maguknak a bürokratikus rangon alapuló társadalmi renden belül.” (Szelényi 1992. 74.) Feltételezzük, hogy a változás után a lokális társadalom más társadalmi csoportjaitól eltérően azért tudtak az elitcsoportok képviselői (főként a középparaszti családokból származó értelmiségi elit: tanárok, mérnökök, agrárszakemberek) sikeres stratégiákat megvalósítani, mivel (1) kevésbé kötötte őket a paraszti hagyományok által felhalmozásra és kockázatkerülésre intő gazdálkodói magatartás; (2) nagyobb tőkével rendelkeztek más társadalmi csoportokhoz képest.
Látható tehát, hogy a kialakult új tulajdonosi szerkezetnek csak egyik meghatározója volt a korábbi birtok nagysága, legalább ilyen jelentőséggel bírt a rendelkezésre álló pénztőke, az elfoglalt társadalmi pozíció, az iskolázottság, a foglalkozás jellege a váltás pillanatában, a családi háttér és az egyéni kockázatvállalás, a kínálkozó helyzet felismerésének a képessége. (lásd Szabó 2001. 129.) Emellett fontos tényező volt az informális gazdaságban használható kapcsolati háló kiterjedtsége is. Ugyanakkor mindent összevetve előremutató gazdasági építkezést csak egy nagyon szűk csoport valósított meg, a lokális társadalom csoportjainak legnagyobb része egy idő után saját tartalékait élte fel.
Megfigyeléseim szerint az a fokú gazdasági építkezés, ami Héderfáján közvetlenül a váltás után megtörtént, a Kis-Küküllő alsó folyása menti falvakban egyedülállónak mondható. Egy adott mezőgazdasági területre jutó traktorok viszonylagosan nagy száma Héderfája mellett csak Gálfalván figyelhető meg. Ez a fentebb bemutatott okok mellett a település termelési egységeinek más településektől eltérő szerkezetével, a rokonsági viszonyokra jellemző erősebb kötésekkel indokolható. Míg a szomszédos településeken a házasodási szokások megkövetelték, hogy az újonnan összeházasodók külön termelési egységet alkossanak (külön háztartás, lakóhely, gazdaság stb.), addig Héderfáján – mint már említettük – a nagycsaládra jellemző gazdasági viselkedés figyelhető meg még napjainkban is.[14] A pénzkezelésnek a nagycsaládra jellemző sajátos technikája a településen nagyobb tőkekoncentrációhoz vezetett, amely a változás után aktivizálható volt.
A recesszió évei: kényszerstratégiák (1995-től)
A ’90-es évek eleji biztató és látványos gazdasági építkezés után a lokális társadalom gazdasági recessziót élt meg, amelynek hátterében egyaránt sejthetünk makrogazdasági tényezőket és lokális vonatkozásokat. Laki László és Bíró A. Zoltán számol be arról, hogy a kilencvenes évek közepétől fokozatosan csökkent a fölművelés szerepe Romániában. A vegyszer, a bérelt gépi munka egyre drágább lett, a kis földdarabok nem tették lehetővé a gazdaságos géphasználatot, saját gépek vásárlására nem volt pénz, egyéni mezőgazdasági tevékenységet támogató programok Romániában gyakorlatilag hiányoztak, a banki hitelek megszerzése körülményes és kevesek számára hozzáférhető, a termék értékesítése akadozott. (Laki – Bíró 2001. 186.) Az egyes ágazatokban foglalkoztatottak számának alakulását mutató statisztikák ugyanakkor bizonyítják, hogy Romániában a mezőgazdaságban dolgozók száma 1990-től 2000-ig 15,31%-al nőtt. (Bernád 2003. 134.)
Héderfáján, mint általában az erdélyi falvakban nagyjából ’95-re történt meg az a váltás, amelynek modelljét a kilencvenes évekre vonatkoztatva a magyar társadalom esetében Laki László vázolta fel. (Laki 1997.) Korabeli kutatásokat idézve a szerző bebizonyította, hogy a kilencvenes évek elején egyes társadalmi csoportok, amelyek addig is az első és a második gazdaság kettősségében voltak érintve, úgy gondolták, hogy az első gazdaságbeli bér szerepét pótolják a némileg alacsonyabb összegű munkanélküli járadékkal, majd jövedelempótló támogatással, a felszabaduló munkaerejüket pedig a második gazdasági termelésben hasznosítják. A szerző szerint ennek a technikája az volt, hogy növelték a kisegítő gazdaságukat, pontosabban annak árutermelő kapacitását. Ezek a csoportok azonban nem tudtak alkalmazkodni a kistermelés szervezeti, gazdasági és pénzügyi feltételeihez (tőke, eszközök, piacok, kapcsolatok, szakismeretek stb. hiányában). A kistermelést vissza kellett állítaniuk arra a szintre, amelyet meg akartak haladni: a naturális önellátás, esetleg a maradékelvű árutermelés szintjére, még akkor is, ha netán volt néhány hektár földjük. (Vö. Laki 1997.) A vizsgált településen ehhez hasonló jelenség a földhöz való kezdeti ragaszkodás eufóriájában ragadható meg. A földek megművelésére való törekvés, a gépekkel nem rendelkező háztartások esetében is olyan erős volt, hogy súlyos anyagi befektetések mellett is ragaszkodtak hozzá. A kilencvenes évek elején nyilvánvaló első gazdaságbeli munkavállalás bizonytalansága mellett az egyes háztartások a piac lehetőségeit biztos megélhetési alternatívának tartották.
A közösség számára az 1995-ös év a
gazdasági krízis éve volt. ’95-ben már nyilvánvalóvá vált, hogy a faluközösség
kb. 75%-a veszteségesen művelte szőlőjét, akárcsak más,
mezőgazdasági termelésre hasznosított földjeit. Azoknak, akik ’95-ig nem
tudtak traktort és a hozzá való gépi
felszerelést venni és ezáltal nem tudtak felzárkózni a falu kb. 10%-át
kitevő „traktorosokhoz”, a gazdaságuk veszteséges volt. Önfenntartásra
rendezkedtek be, az általuk követett stratégiák nagymértékben a munka, és nem a
pénzgazdálkodáshoz kötődtek. Nem folytattak például célirányos piacra
termelést, az esetleges felesleget azonban alkalomszerűen értékesítették.
A
mezőgazdasági gépekkel rendelkező újgazdák mellett az önfenntartáson
túlmutató sikeres gazdasági stratégiákat a falu munkaképes lakosságának további
15%-a valósította meg. Ezek legnagyobb része a háztáji gazdaságokban
piacorientált kertészkedéssel kiegészítő
jövedelemre tettek szert. Ők a jövedelemhez jutásnak azt a
hagyományos stratégiáját követték, amely a kiadások minél erősebb
leszorításából, a termelésre fordított humánerő fokozásából
(önkizsákmányolás), a főállásból származó jövedelemnek a gazdaságba való
visszaforgatásából áll.[15]
Emellett kapcsolati tőkéjük aktivizálása játszott fontos szerepet
egyensúlyi állapotuk fenntartásában, valamint szakmai tőkéjük
átkonvertálása a szimbolikus kölcsönös segítségnyújtás alkalmaival a traktoros
szolgáltatást nyújtó gazdáknál. A munkáltatás és az igazi bérmunka
különbségeire Szilágyi Miklós mutat rá. A munkáltatás (...) csak
„végső esetben” jelent bérmunkát. Leginkább a téeszszervezés
előtti – de a háztáji gazdálkodás körülményei között is jól
hasznosíthatónak bizonyult – munkacsere-formák és kölcsönösen
előnyös szolgáltatások igazodnak hozzá a mai körülményekhez. (Szilágyi
2002. 14.) Egyensúlyi állapotuk fenntartásában lényeges szerepet játszott az
is, hogy a héderfáji SZMT[16]
– csökkent aktivitással ugyan – de 1993-ig még gépi (főleg kombájnos)
szolgáltatást nyújtott a település lakóinak.
Az agráriumon belül többé-kevésbé sikeres stratégiákat követő családi gazdaságok mellett 1995-re világosan elkülönültek azok a gazdaságok, amelyek nem tudtak sikeres stratégiákat megvalósítani, a szocialista korszak életlehetőségeinek kiszámíthatósága után ezeknek a társadalmi csoportoknak az életérzése újra a létbizonytalanság lett. (Vö. Oláh 2003. 28.) Ezeknek a gazdaságoknak a működtetői között találjuk a szocialista korszak veszteseit, az állami munkahelyek megszűnése utáni munkanélkülieket, a „gyengébb családokat” (akik a váltás után nem rendelkeztek jelentősebb tőkével), az elöregedett lakosságot, a szakmával nem rendelkező egyes cigány etnikumú családokat, a városokból visszatelepülő, csupán az agráriumból megélni akaró, „visszaparasztosodó” családokat, valamint azokat a törpebirtokosokat, akik az agráriumon kívül nem rendelkeznek más jövedelemforrással. Ezek a családok becslésünk szerint jelenleg a falu összes háztartásának 70–75%-át teszik ki.
Ezek a társadalmi csoportok a váltás után kényszerstratégiákat követtek. Egyesek a változás után még működő állami vállalatoknál próbáltak maradni, akkor is, ha a veszteségesen működő ipari egységek csupán az ingázás által szinte teljes mértékben felölelt bérezést biztosították számukra. A főállás megtartásának racionális kalkulációi mögött (nyugdíjszerzés) kulturális motivációk is szerepet játszottak: a munkanélküli státus negatív értékkonnotációkat hordozott. Másoknál a természeti erőforrások kiélésére irányuló viselkedés volt tapasztalható: a ’90-es évek eleji bő szőlőtermés utáni jövedelem felélése után „kidobták a szőlőt”, azaz gyors jövedelemre tettek szert az oszlopok eladásával. Ez a héderfáji szőlősök 70%-nak elpusztulását eredményezte. A gyors jövedelemszerzés motivációja mellett ebben a viselkedésben a lokális gazdasági vonatkozásoknak, a termelőrendszer gyökeres átstrukturálódásának, valamint éghajlati-ökológiai (mikroklimatikus) csapásoknak az egybejátszását feltételezzük. 1994–1995-ben a szőlő már csak intenzív növényvédelem mellett hozott termést. A korábban szakszerű, gépesített, több falu munkaerejével megművelt, állami gondozás alatt álló, jó állapotban lévő szőlősök termőtartalékai elfogytak, a gépesített művelés hiányában rohamos pusztulásnak indultak a termőterület kb. 70 %-án. Ehhez a ‘90-es évek közepén bekövetkezett fagyok jelentősen hozzájárultak.
1995-ben a falu gazdasági életében jelentős változásokat hozott egy olasz nemzetiségű mezőgazdasági nagyvállalkozónak a héderfáji agráriumba való befektetése. A veszteségesen vagy rendkívül alacsony termelékenységgel működő családi üzemek legnagyobb része az olasz vállalkozónak adta ki haszonbérbe a földjeit és önfenntartásra rendezkedett be. Emellett néhányan az agráriumon kívüli stratégiákkal kísérleteztek (magyarországi vendégmunka, seftelés, családi kiskereskedelmi vállalkozások, a szakmai tőke aktivizálása stb.). Az olasz befektető vállalkozása jó gépi felszereltsége mellett is alacsony produktivitású, amely mögött a szakszerű munkaerő alkalmazásának a hiánya és a kialakulatlan mezőgazdasági politikai helyzet áll. A vállalkozó a termés milyenségének függvényében fizet (területarányosan), ami meglehetősen esetleges. A tőle származó jövedelem egy család jövedelemstruktúrájában elenyésző, tekintve hogy a bérbeadók jelentős száma törpebirtokos.
1995-től jelennek meg a több lábon álló családi vállalkozásokkal való kísérletezések is. Kezdetben ezek megszűnési aránya igen magas volt (gyakran történt meg például az, hogy ugyanazt a kereskedelmi jellegű szolgáltatóegységet eltérő periódusban más-más működtette). Mára ezek száma 14-re emelkedett, főként kereskedelmi jellegűek, igen alacsony produktivitásúak, kevés közülük a szakirányult szolgáltató jellegű. A vegyes üzletek és kocsmák nagy része a vállalkozások sajátos kategóriáját alkotja, amelyek közös jellegzetességeként kiemelhető, hogy családi vállalkozásként működnek, külső munkaerő alkalmazása nélkül, és amelyek tulajdonosai maguk sem tekintik vállalkozónak magukat. (Kiss 2003.)
Az 1995-re kialakult mikrogazdasági válság[17] irányába a kilencvenes évek elején beindult kedvezőtlen nemzetgazdasági folyamatok is előremutattak, tulajdonképpen ennek a többlépcsős folyamatnak a betetőződését jelentették. 1991 után a román agrárium minden szinten a mezőgazdasági termelékenység visszaesését éli meg, fokozatosan visszazuhan az állatállomány, csökken a gabonatermesztés, megnőnek ugyanakkor a gépesített művelés költségei, a mezőgazdasági termények piacai csak helyi szinten valósulnak meg, stagnál a traktorok és a mezőgazdasági gépek ipara, csökken az agráriumban tevékenykedő szakemberek száma. (Vedinaş 2001. 140.) Mezoszinten a régiót ekkor éri a második privatizációs szakasz, amely 1995–1996-ban lényegében az egész Kis-Küküllő mentén lezárult és amely végeredményben teljes sikertelenséggel ment végbe. A privatizálás mindent összevetve nem jelentett mást, minthogy a működőképes állami gépparkokat, a legnagyobb használati értékű javakat az állami gazdaság alkalmazottai, valamint a nomenklaturista elit „a tűzhöz való közelségét” kihasználva, olykor teljesen ingyen, saját kézre játszotta át. A kisebb értékű használati eszközöket a kollektív gazdaság javaival együtt a falusiak csoportos akció keretében széthordták.
A gazdasági üzemek szegregációjához az állami támogatások is hozzájárultak, amelyek egyértelműen a mezőgazdasági gépekkel rendelkező gazdaságoknak kedveztek. 2002-ben az illetékes minisztérium üzemanyagjegyeket bocsátott ki, amelyek a törvény értelmében minden kistermelőt megillettek a polgármesteri hivatalok agrárkamarái által nyilvántartott birtokviszonyok alapján. Az üzemanyagjegyek útadó nélkül juttatták az ezt igénylő kistermelőket üzemanyaghoz. A traktor nélküli termelők azonban nem igényelték ezt a kedvezményt, egyrészt azért, mert nem ismerték azokat a bürokratikus útvesztőket, amelyek végigjárása után hozzájuthattak volna a kedvezményhez, másrészt mivel nem nagyon tudtak volna mit kezdeni az üzemanyaggal. Bevallás alapján a traktorral rendelkező gazdák ugyanakkor a megdolgozott területek arányában is igényelhették ezt a támogatást, ami ahhoz vezetett, hogy fantomterület-bevallások alapján az ezt igénylők korlátlan mennyiségben juthattak az állami töltőállomásoknál az útadóval nem terhelt üzemanyaghoz.
Elszegényedés vagy vegetálás? A lokális társadalom gazdasági
típusai és orientációs stratégiáik
A paraszti gazdaságok etnográfiai-antropológiai megközelítése során igen nehéz a típusalkotás, miután az eddigi leírások nem adnak kellő összehasonlítási alapot. (Kotics 2001b. 185.) A ’95 óta eltelt évek során kialakult gazdasági stratégiák stabilizálódása után jelenleg a falu gazdasági életében egyfajta strukturálatlan állapotot figyelhetünk meg. Mivel elemzésünk esetében teljességgel hiányoznak a vizsgált régióra koncentráló típuselemzések, szükségesnek tartjuk eddigi megfigyeléseink alapján a legfontosabb jellemzőket figyelembe véve felvázolni a legfontosabb kategóriákat. Egy konkrét paraszti gazdaság beható elemzését (lásd Mohay 1994) a kutatás egy következő fázisaként szeretnénk elvégezni, mivel véleményünk szerint ez csak a gazdaságtörténeti háttérkontextus ismeretében bírhat relevanciával.
Vegetáló gazdaságok. Azok a gazdák, akik odaadták földjeiket az olasz vállalkozónak többszisztémás gazdasági stratégiát követnek. Jövedelmüknek (mint már említettem) igen csekély százalékát képezi a földjeik utáni haszonbér. Emellett legnagyobb részük nyugdíjjal rendelkezik, néhányuk a közeli városokban munkahellyel rendelkezik. A főállásuk mellett ezek legnagyobb része másodfoglalkozásként (a nyugdíjasok életkoruk, munkabírásuk függvényében főmunkaidőben[18]) állattartással foglalkozik. Mindezek mellett folytatják a háztáji kertgazdálkodást is. Az állattartásban kiemelt jelentőséggel rendelkezik a szarvasmarha és a sertéstartás. Az állattartásnak e két domináns ága gazdasági fontosságában, a nemzetgazdasági piaci árak ingadozásának függvényében váltogatja egymást. (A tej nemzetgazdasági árának viszonylagos felértékelődésével jelenleg a szarvasmarhatartás gazdasági fontossága az elsődleges.[19]) Ez a társadalmi csoport nem végez gazdasági kalkulációt (a 2003-as mezőgazdasági országos felmérés szerint egyikük sem vezet pl. könyvelést.) Nem rendelkeznek a hagyományos gazdálkodáson túlmutató gazdasági ismeretekkel (egyiküknek sem jár pl. az Erdélyi Gazda). A szőlőseik legnagyobb részét megszüntették, legtöbbjük 0,30 hektár alatti szőlőssel rendelkezik, csupán háztáji fogyasztásra termelnek. Jelenlegi helyzetükre a vegetálás, a kivárás taktikája jellemző.[20] Gazdálkodási gyakorlatuk teljesen feloldódik a mindennapi általános életvezetési gyakorlatban. (Kotics 2001a. 111.) Véleményem szerint egy esetleges kedvező, kialakuló mezőgazdasági politikával vagy makrogazdasági transzformációval sem lesznek felkészültek hatékony mezőgazdasági termelésre. Létrejött helyzetük kényszerpályának nevezhető, ennek hátterében a korábbi birtokstruktúra, az egyének életkora, az iskolázatlanság, a családi háttér áll, amihez külső feltételeket a jelenlegi kedvezőtlen agrárpolitika teremt.[21] Ez a társadalmi réteg alkotja jelenleg a falu össznépességének kb. 65–70%-át.
Kisüzemi gazdaságok. Ez a kategória leginkább Chris Hann hetvenes évekbeli
tázlári kutatásai alapján meghatározott „munkás-paraszt” típusú vegyes
háztartásoknak felel meg. (Hann 1981. 37.) A megnevezés utal a
gazdaságszervezés azon jellemzőjére, hogy a háztartások felnőtt
tagjai állandó bérmunkát végeznek, ugyanakkor rendszeres paraszti jellegű
tevékenységet folytatnak. Azok a gazdaságok tartoznak ide, amelyek ’95
előtt sikeres együttműködést valósítottak meg az ebben az
időszakban mezőgazdasági gépekkel rendelkező gazdákkal, valamint
’95 után maguk is igyekeztek használt mezőgazdasági gépeket vásárolni.
(Olyanra is van példa, hogy egy család több tagja mezőgépész képzettségű lévén a felszámolt állami gépparkokból alkatrészeket szerzett, majd újakkal kombinálva egy egész traktort szerelt össze.) Ezek a gazdaságok ma további 25 különböző típusú és műszaki állapotú traktorral bírnak. Legnagyobb részük kettős munkaszisztémával rendelkezik (a háztartás valamely tagja főállásban munkahelyen dolgozik vagy nyugdíjjal rendelkezik), csupán néhány esetben dolgozik az elsődleges termelő főállásban a mezőgazdaságban. Kisüzemi termelési szintjük mégis magasabb a teljes munkaidejű gazdaságokénál, mivel a rendszeres bérmunka jövedelmét visszaforgatják a mezőgazdaságba. Ezek a gazdaságok viszonylag rugalmasabban reagálnak a nemzetgazdasági viszonyok és a piaci árak változásaira, amelyek önállóságukat nem érintik túlzottan érzékenyen, mivel rendelkeznek az állandó jövedelem kompenzációs lehetőségével. These efforts ’to stand on many feet’ (sok lábon állni) resemble the enforced pluriactivité strategies of smallholders int he past. (Hann – Sárkány 2003. 136.) (A sok lábon állásra való törekvés hasonlít a múltbeli kisbirtokosok természetesnek számító többirányú stratégiáira.[22]) Ez a fajta munkaszisztéma azonban igen nagy megterhelést ró az emberekre, mivel a bérmunka sok esetben több műszakos váltással vagy hosszú távú ingázással jár. (lásd Hann 1981. 66–67.)
Azokban a gazdaságokban, ahol nem tudnak valamely munkahelyről származó fizetést a gazdaságba visszaáramoltatni, piacorientált kertészkedést folytatnak. Átlagosan kb. fél hektáros szőlőterülettel rendelkeznek, a saját fogyasztás mellett eladásra is termelnek, hozzávetőleges számítások szerint az ebből származó bevételük évi jövedelmük 20–25%-át képezi. A család nagyságától függően profitorientált állattartással is foglalkoznak. Legfontosabb jövedelemforrásuk a szarvasmarhatartásból származó tejpénz. Néhányan igyekeznek a modern mezőgazdasági termelésben képezni magukat, mezőgazdasági szakkörökön vesznek részt, néhányuknak folyamatosan jár az Erdélyi Gazda, rendszeresen részt vesznek a Kis-Küküllő menti borversenyeken. Ritkán használnak idegen munkaerőt, a mezőgazdasági munkafázisok mindegyikét többnyire maguk végzik. A gazdaságukban általában van fiatal munkaerő. A falu összlakosságának kb. 25%-át teszik ki.
Nagygazdaságok. Ebbe a társadalmi csoportba tartoznak a váltás pillanatában vagy közvetlenül azután kockázatot vállaló mezőgazdasági agrárbefektetők. Az újraelosztás után folyamatosan vásároltak földeket, az induláskor lévő szőlőseiket vásárlás vagy bérlés útján bővítették. Az átlagosnál nagyobb agrárismeretekkel rendelkeznek, jellemző rájuk a piacorientált viselkedés (gazdasági kapcsolatokat alakítanak ki, élnek a régiós szórású hirdetési lehetőségekkel). A mezőgazdasági munkafázisok közül csak a gépi erővel művelhetőeket végzik saját maguk, az emberi erővel végzett munkákhoz idegen munkaerőt alkalmaznak. Gazdasági kalkulációt végeznek, legnagyobb részük informális könyvelést[23] végez (saját maguk könyvelnek.) Tudatosan képezik magukat a modern agrárgazdaságban. A leginkább hasonlítanak az Egyed Ákos által kapitalista gazdálkodóknak nevezett gazdálkodói típushoz, vagy a Juhász Pál által középparaszti gazdaságoknak nevezett üzemtípushoz. A legfejlettebb mezőgazdasági felszereléssel rendelkezve, valamint a családi munkaerőt meghaladó külső munkaerőt alkalmazva a kapitalista parasztgazdaságnak, illetve a falusi elithez tartozásnak nem annyira a megdolgozott föld mennyisége, mint inkább a termelés módja a megkülönböztető jegye. (Egyed 1981. 228.) A középparaszti gazdaságok egy része árutermelést folytat (a verseny piacon jelenik meg), s így a mezőgazdaság „versenyszférájában” tevékenykedik, egy másik részük viszont egy szűkebb (helyi) piacon jelenik meg, vagy a család és a rokonság szükségletének kielégítésére összpontosít, az árutermelés csak kisebb szerepet játszik gazdálkodásukban. (Juhász 2003.) Ők is elsősorban a család munkaerejére támaszkodnak, a többség csak a kampánymunkák idején alkalmaz napszámosokat. Ezek a gazdaságok is duális szerkezetűek: az állami munkahelyből vagy nyugdíjból származó jövedelmet beáramoltatják, a profitot viszont ’95 óta nem forgatják vissza a gazdaságba. Ennek egyik oka, hogy legnagyobb részük ’95-re már felszerelte a gazdaságát a legfontosabb munkafázisok elvégzéséhez szükséges gépállománnyal, a másik az, hogy ettől fogva az új mezőgazdasági gépek ára olyan magas lett, hogy egyetlen gép árát akár két-három évi profit tudná csak fedezni. A gazdaságok eszközkészletének modernizálása ilyen körülmények között nem történt meg, néhány éven belül várhatóan alacsonyabb produktivitásúak lesznek. Egyesek farmergazdálkodásra specializálták magukat (szarvasmarha- vagy sertéstartás). Jövedelemszerkezetük már jó néhány év óta állandó. Érdekes, hogy nagy számban található közöttük átlagosan középfokú végzettséggel rendelkező, a konszolidálódás után adminisztrációs elit-státusba kerülő, kettős munkaszisztémával rendelkező típus és a helyi kulturális elithez tartozó, felsőfokú végzettségűek is. Ezek esetében a sikeresség nemcsak a lokális társadalom egyéb csoportjaihoz képest magasabb tudáskompetenciával magyarázható, de azzal is hogy könnyebben tudnak új technikákat működtetni – állami támogatási rendszerek követése, változó jogszabályok számon tartása, hitelügyek (Vö. Szabó 2002. 81.) –, ill. könnyebben hozzáférhetnek a kidolgozásukhoz szükséges információkhoz. A falu gazdaságainak kb. 7%-a tartozik ebbe a kategóriába.
Szőlős vállalkozók[24]. A nagygazdaságok fele a gabonatermesztés és állattartás mellett a szőlőtermesztésre szakosodott. Az általuk megművelt szőlős minden esetben 2,5 és 3 hektár között van. (Egyéb növényi kultúrákra hasznosított terület maximálisan 7 hektár[25], de általában ennél is kevesebb.) Jó szőlőtermés esetén az ebből származó jövedelem több mint fele (kb. 1300–1500 euró) az évi profitnak. (Átlagos termés esetén kb. 30–40%-a.) Ez viszonylag alacsony fokú specializálódást jelent. A Harcsa István által elkülönített gazdaságtípusok közül ahhoz a gazdasági formához hasonlítanak a leginkább, amelyre egy-egy ágazat túlsúlya jellemző, egy adott ágazat 50–75%-át adja a bruttó termelési értéknek. (Harcsa Istvánt idézi Kotics 2001a. 117.)
A piaci kapcsolatoknak a meglehetősen szegény szövedéke jellemzi ezeket a gazdaságokat is: a nagyobbrészt helyi kapcsolatokon túlmenően csupán a regionális piacokban érintettek, nincs rálátásuk az országos piacra. A szőlő legnagyobb részét közvetlenül leszüretelése után eladják, de jelentős fölösleget felhalmoznak borból is eladás céljából.
Ezeket a gazdaságokat működtető gazdák a tőkemegtérülés kb. négy éves ciklusában gondolkodnak. Kalkulációik szerint, hogyha a szőlő csupán négyévenként is hoz jó termést, a befektetés már akkor sem működik veszteségesen. A kockázatvállalásnak ez a formája véleményem szerint határozottan tradicionális vonás, habár az ennél nagyobb kockázatvállalás, a gazdaság egyensúlyi helyzetének felborulásától való félelem esetükben is indokolt.
Palackozó berendezéssel egyikük sem rendelkezik, de néhány üveg bort a különböző fajtákból azonban szoktak palackozni és címkézni önreprezentálás, reklám céljából. Ez pedig a szőlő és a bor kizárólagos jövedelemforrásként való megvalósíthatóságának egyik legnagyobb akadálya. A feldolgozás modern, a mainál magasabb minőségi szintet biztosító eszközei és az értékesítéshez szükséges kiszerelés berendezései tőkeigényes beruházások, amelyeket a talpon maradó, teljes vertikumú egyéni kisgazdaságok csak egymással összefogva tudnak megvalósítani. (Vö. Shwarz 2002. 62.) Ennek ellenére a szövetkezésnek ilyen irányú megvalósításától való idegenkedés igencsak erős, ennek teljes körű elutasítása domináns magatartási forma. Ilyen feltételek mellett nem, ill. csak alacsony produktivitással tudják kihasználni azt a kulturális tőkét, amit a Kis-Küküllő menti bor jelent(hetne). A tudatos hagyományalkotás, a hagyománynak kereskedelmi haszonra való fordítása a piacorientált társadalmak egyik jellemző viselkedése.[26]
Egy esetleges kedvezőbb nemzetgazdasági helyzet létrejöttével ez a társadalmi csoport véleményem szerint felkészült lesz produktív mezőgazdasági nagyvállalkozások beindításához.
Visszaparasztosodás
A visszaparasztosodás fogalma az utóbbi évek gazdaságantropológiai diskurzusában megjelent terminus, kiforrott definíciójával mindezidáig nem találkoztam. A jelenség vizsgálata főként a brit antropológiához kötődik, a fogalom az elparasztiatlanítás terminusból nőtt ki (lásd Kovách é. n.), amelyet először Farshad Araghi használt a ’80-as években (“de-peasentisation”). (Vö. Veress 1999. 79.)[27]
Kovách Imre az elparasztiatlanítás kapcsán utal a fogalom két jelentéstartalmára: a keleti szerzők a visszaparasztosodást az alacsony hatékonyságú termelés és társadalmi alávetettség nem kívánt újraéledéseként, míg az északiak a szabad paraszti állapot állami, EU és szocialista struktúrák gyámkodása alóli felszabadításaként értékelik. (Kovách é. n.)
Definícióalkotásra magam sem vállalkozom, azonban úgy gondolom, hogy az általam vizsgált település gazdasági/társadalmi folyamatait tárgyalva néhány, a jelenséggel kapcsolatos, továbbgondolásra érdemes folyamatra utalhatok.
Megfigyelésem szerint a visszaparasztosodás kényszerstratégia, értelmezésemben a kettőt szinonim fogalmakként használom. Visszaparasztosodók alatt azokat a társadalmi csoportokat értem, amelyek a változás után radikális gazdasági stratégiaváltást hajtottak végre, azaz egy korábban huzamos ideig tartó jövedelemszerző foglalkoztatás után legfőbb megélhetési forrásukként az agráriumot választották. Szabó Á. Töhötöm a jelenséget értelmezve felhívja a figyelmet arra, hogy a folyamat egyszerre jelent technikai és mentális visszarendeződést, azonban egyik esetben sem beszélhetünk a teljes visszafordulásról. (Szabó Á. 2001. 29.) A stratégiaváltás közvetlen összefüggésben áll a városi munkahelyek ’90 utáni tömeges megszűnésével, ill. a nyugdíjaztatással. Ez nem szükségszerűen, de nagyon gyakran a városi életmódnak falusira való felcserélését jelenti. A visszaparasztosodó családok stratégiakövetését nem az életmintaváltást újjászervező racionalitás, nem az adaptációs képesség, hanem az alternatíva nélküliség határozza meg. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy ezt a stratégiát követők legnagyobb része állapotát átmeneti állapotként fogja fel, éppen ezért e társadalmi csoport tagjait kényszergazdálkodóknak nevezem. Oláh Sándor hívja fel a figyelmet arra, hogy a tradicionális gazdálkodási minták székelyföldi újjáéledése egyáltalán nem nosztalgikus vágyódásként interpretálható, hanem olyan kényszerként, amely egyetlen fennmaradási esélyt nyújt jelen pillanatban az ott élők számára. (Oláh 1996. idézi Kotics 2001a. 135.) Ezen kényszergazdálkodók legnagyobb része nem tudott felzárkózni a ’90 után tudatosan mezőgazdasági termelésre berendezkedő családi gazdaságokhoz, periferiális helyzetbe kerültek, önfenntartásra rendezkedtek be, megélhetésük alapját legfőképpen az agrárium jelenti a háztáji gazdaságokban való termelésük révén (a kert, az állattartás, a piac lehetőségei), másrészt az informális gazdaságban[28] való tevékenységük (bérmunka, alkalmi szakirányult szolgáltatás, néhány esetben vendégmunka[29]). A háztájinak igen fontos szerepe van ezeknek a családoknak az életében, a jószerencsétől függő, változandó munkaalkalmak, az erőtől s egészségtől függő munkabér mellett biztosítékot jelent. (Vö. Fél – Hofer 1997. 38.) A falun kívüli, ill. a nem mezőgazdasági jellegű munkavállalás beilleszkedik a családi gazdaság adta keretbe, sőt, azt a család igényei írják elő (pénzhiány, munkaerőfelesleg stb.). (Zsigmond 1978. 153.) Csupán néhányuknak sikerült korábbi anyagi és kulturális tőkéjüket a fentebb nagygazdaságokként jellemzett gazdaságtípusba átváltania.
Ennek a csoportnak a modelljét szociológiailag Laki László ragadja meg. (Laki 1997.) A szerző a magyar társadalomban felfigyelt azokra a csoportokra, amelyek az államszocializmus idején nem foglalkoztak mezőgazdasági kistermeléssel és az elbocsátásukat követően sem volt ilyen szándékuk, azonban tartós kiszorulásuk a munkaerőpiacról és a járadékok alacsony összege végül is arra kényszerítették őket, hogy a háztartás szükségleteinek legalább egy részét próbálják megtermelni maguknak. Kiemeli, hogy ennél a csoportnál is a járadékok, a naturális önellátás és/vagy az alkalmi munka kombinálása lett a megélhetés alapja, mint ahogy a munkanélküliségből rokkanosítással vagy nyugdíjazással kimenekülő idősebb (községi) lakosságé is. (Laki 1997.)
Aszerint, hogy a héderfáji gazdasági termelőegységekben a családfenntartó legfőbb jövedelmét honnan szerzi, a visszaparasztosodók kategóriájába az összes vizsgált gazdaság 15,74%-át soroltuk be. Legfőbb kritériumként az állami (vagy agráriumon kívül eső) munkahely ill. állandó jövedelem hiányát (nem számítva a nyugdíjat) és a faluba való visszatelepülést vettem alapul. Ezeknek a gazdasági üzemeknek a 70,27%-a (tehát az összes vizsgált gazdaság 11,06%-a) nem rendelkezik jelentősebb gépállománnyal, jövedelmük alapján a fentebb vegetáló gazdaságtípusként jellemzett üzemszervezeti formába tartoznak, azzal a különbséggel, hogy közülük egy sem adta haszonbérbe a földjét az olasz vállalkozónak. Habár 29,73%-uk rendelkezik traktorral, egyéb gépi felszereltségük meglehetősen szegényes, a munkaeszközök cseréje révén alacsony produktivitású termelést mégiscsak meg tudnak valósítani. Esetükben beszélhetünk a kisüzemi gazdaságokként leírt gazdaságtípusokhoz való felzárkózásról. A visszaparasztosodó gazdák mindegyikéről elmondható, hogy az új életminta-követés nem esik nagyon messzire korábbi stratégiakövetésüktől, sem életvitelben, sem pedig a gazdaság fenntartásában általuk operacionalizált technikák nem előkép nélküliek, valamilyen szinten hozzátartoztak az egyén szocializáltságához. Az agráriumhoz való kötődésük tehát nem teljesen gyökérnélküli, a falusi ismert, mezőgazdasági jellegű családmodell könnyen követhető számukra. Erre a jelenségre utal Kotics József is, amikor arról beszél, hogy a kommunizmus idején az utódok kilépnek ugyan az agrárszférából, azonban a kistermeléshez való kötődés megmarad. Ez a tipikus „két lábon álló” megélhetési stratégia elsősorban a falusi ingázókat jellemezte. (Kotics 2001a. 142.)
A visszaparasztosodásnak sokak számára túlélési stratégiaként való alkalmazhatósága az államszocilaizmus alatt követett gazdasági modellek kontinuitásából származik. Az szocializmus alatti romániai vidéken, mint ahogy a Magyarországon is szinte minden társadalmi réteg megélhetésében különböző mértékben és fontossággal szerepet játszott a föld, illetve valamilyen paraszti jellegű tevékenységből származó kiegészítő jövedelem. Laki László statisztikai vizsgálatok alapján kimutatta, hogy a tárgyalt időszakban a szegénység és a szegénységbe való lecsúszás megelőzésére az agrárproletároktól a parasztságon és a munkásságon át egészen a középosztályig mindegyik réteg igyekezett többféle megélhetési forrás köré szervezni az életét, és e források között feltűnően fontos szerepet játszott a föld, egészen pontosan a zömében kicsi – egy kat. hold körüli – töredékföldek. (lásd Laki 1997.) A szerző ezzel magyarázza, hogy a mezőgazdaságot különböző időszakokban és okok miatt elhagyó társadalmi rétegek és csoportok teljes értékű átstrukturálódása nem történt meg, ezért amikor gazdasági nehézség vagy kimondottan krízishelyzet adódik, e termelési-megélhetési forrás szerepe jelentősen felértékelődik. (lásd Uo.)
Összegzés
A jelenleg létező új mikrogazdasági szerkezet legfontosabb követelménye a váltás utáni gyors reagálás képessége volt a nemzetgazdasági kihívásokra. A kialakult bizonytalan gazdasági viszonyok mellett a gyors akcionálás képessége egy szűk réteget hamarosan a gazdasági erőforrások ellenőrzésének a pozíciójába emelt. Ezeknek a gazdasági üzemeknek – amelyek nagyjából lefedik a szőlőtermesztésre specializálódott paraszt-vállalkozásokat[30] – a legfontosabb döntései az infláció gazdasági szerepének a felismeréséből adódtak.[31] A gazdaságok stratégiai előnye a korán megvásárolt mezőgazdasági gépek használati értékéből adódott, a gazdaságok differenciálódása és fejlődése szempontjából ez volt a legfontosabb tényező. 1995-ig a lokális gazdaságok fellendüléseinek lehetünk tanúi, annak ellenére, hogy a reprivatizáció és újraelosztás után kialakult magángazdaságban modernizációs sikereket csak egy szűk társadalmi csoport valósított meg. A fellendülés szimbolikus és használati értékű (presztízs)javak tömeges vásárlásában nyilvánult meg. (Például ’95-ig a családi gazdaságok legnagyobb részében megjelent a parabola antenna és a hűtőszekrény.) Emellett ebben az időszakban, az eufória hangulatában szinte mindenki megművelte a földjeit.
’95 után súlyos gazdasági távlattalanság alakul ki a vizsgált közösségben. Ennek okai között a rurális kisrégió gazdasági szerkezete egészének megváltozását véljük, amihez külső feltételt Románia felemás mezőgazdasági politikája nyújtott. Eddig az időszakig az egész régióban megtörtént már a reprivatizálás, ugyanakkor már megszűntek a ’89 után még működő egyes állami gazdasági egységek is, ami a munkanélküliség növekedéséhez járult hozzá. A lakosság jelentős része korhatár előtt nyugdíjas státusba került, megfigyelhető egyfajta visszaparasztosodás, ami főleg a faluról elszármazott lakosság visszaköltözéséből adódott. Legfőbb jellemzőjük a saját fogyasztásra berendezkedő gazdálkodói magatartás. Ugyanez a kiadásleszorításra, önfenntartásra berendezkedő habitus jellemzi a falu gazdaságainak legnagyobb részét is. Azok a gazdaságok, amelyek nem rendelkeznek komolyabb gépi felszereltséggel, ill. humánerő potenciáljuk is alacsony, a földjeik legnagyobb részét az alacsony produktivitással termelő mezőgazdasági nagyvállalkozónak adják bérbe, vagy parlagon hagyják. Csupán a legjobb minőségű réti földeket igyekeznek megművelni a háztájin kívül.
Az önfenntartáson túlmutató, jövedelemszerzésre törekvő gazdasági üzemek legnagyobb része kettős munkavégzési szisztémával rendelkezik (az agráriumon kívüli biztos jövedelemalappal rendelkeznek, duális szerkezetűek). A székelyföldi mai családi gazdaságok jövedelmeinek ágazati eredete alapján Oláh Sándor által elkülönített típusok közül Héderfáján a mezőgazdasági termelésből és más ágazatok jövedelmeiből élők vannak meghatározó többségben. (Oláh Sándort idézi Kotics 2001a. 135.) Jellemző rájuk a túlbiztosításra való törekvés, újabb stratégiákkal nem kísérleteznek. Ezek a gazdaságok sem tudhatnak folyamatos fejlődést maguknak, a hagyományos technikákhoz való kötődéseik erősebbek mint modernizációs kísérleteik. (Vö. Szarvas 2001. 159.) A monokultúrás gazdaságok (egy adott termék legalább 75%-át adja a bruttó termelési értéknek) teljesen hiányoznak a vizsgált településen, túlnyomóan a vegyes gazdaságtípus dominál (egyetlen termék részesedése sem haladja meg a bruttó termelési érték 50%-át.). (Harcsa Istvánt idézi Kotics 2001a. 117.) A település lokális társadalma szegmentáltabbá vált a jövedelmi-anyagi különbségek és az etnikai-kulturális változatosság növekedésével, a megélhetési stratégiák diverzifikálódásával. (Vö. Kovách é. n.)
Chris Hann és Sárkány Mihály kilencvenes évekbeli tapasztalatihoz hasonlóan Héderfája esetében is elmondhatjuk, hogy „land has lost its former significance as the prime marker of wealth and social status, but this does not mean it has lost its importance altogether. („…a föld elvesztette korábbi jelentőségét, mint elsődleges jelölője a gazdagságnak és szociális státusnak, de ez nem azt jelenti, hogy végképp elvesztette fontosságát.) (Chris – Sárkány 2003138.) Furcsa módon a településen nem az államszocializmus idejében hanem napjainkban következett be a föld szimbolikus értékének az átértékelődése, amely hangsúlyosan az értékvesztés irányába mozdult el. A földnek mint termelési tényezőnek és tulajdonjogának mint kulturális tényezőnek a fontossága erőteljesen csökken, jelenleg van kialakulóban a tulajdonjogon alapuló társadalmi rangsornak az a formája, amely szerint manapság a ház és az autó birtoklása ugyanolyan módon megkülönbözteti a családokat, mint annak idején a földtulajdon. Ezt a mentalitásváltást Chris Hann a szocialista Magyarországon már a hetvenes években jelezte. (lásd Hann 1981. 44., 66.) A szocializmus korában Héderfáján az emberek titokban számon tartották, hogy kinek mennyi földje volt, így a föld értékjelző, rangsoroló szerepe tulajdonképpen még nem vesztette el a funkcióját.
A kívülről
jövő modernizációs kísérletek nem érik el a céljukat, adott esetben csak
megnehezítik a termelők dolgát. Legtöbb esetben csupán technikai újítások,
nem gazdasági fejlesztő hatásúak. A mezőgazdaság modernizálására
törekvő régiós próbálkozások nagy paradoxona, hogy nagy léptékű
fejlesztéseket próbálnak véghezvinni ott, ahol a társadalmi fejlődés
áramlatai igencsak megkéstek a diktatúra diszkriminatív területpolitikájának
köszönhetően (a telefonhálózatot csupán 2003-ban
szerelték fel, annak ellenére, hogy ahhoz minden feltétel adott volt). Beszédes
tény, hogy a faluban működő két tejfelvevő cég közül az egyik
pl. bankkártyákra utalja a havi tejpénzt. A közeli városok bankautomatáiból
átutaláskor bankkártyákkal megrakodó értelmiségiek veszik ki a tépénzt
felkérésre, mivel a gazdálkodók csak egy nagyon kis százaléka tudja kezelni az
ehhez hasonló digitális technikai eszközöket. A bankkártyákat borítékba teszik,
amelyen a gazda neve mellett ott áll a kezeléséhez szükséges (a banki
rendszerben végtelenül titkosított) számkombináció, a jelszó is.
A pénzkezelésnek a nagycsaládra jellemző sajátos technikája a településen nagyobb tőkekoncentrációhoz vezetett, amely a változás után aktivizálható volt. Ennek a fajta gazdasági viselkedésnek a szerepe a változás után sem csökkent, véleményem szerint a gazdaságok működése esetében kockázatcsökkentő szerepe van, amelyet ezek a gazdaságok a több lábon állás mellett ezzel is próbálnak ellensúlyozni. A gazdálkodás stratégiájában fontos tényező a veszélyekre való felkészülés és a biztosítékok keresése. (Fél – Hofer 1997. 467.)
Következtetések
A változás után kialakult gazdaságszempontú rétegződés ellenére sem beszélhetünk az eltérő stratégiákkal és orientációs mintákkal, más-más gazdaságtípusokba sorolható családi üzemek eltérő fejlődési irányáról. A mára kialakult gazdasági típusok orientációs stratégiáiban nem a birtokolt földterület nagysága a meghatározó, hanem a ’90 utáni racionális üzemszervezés képessége, ennek sikeressége. A gazdasági típusok differenciálódása szintén ennek függvényében történt meg. A családi keretben végzett mezőgazdasági termelés a településen nem szűnt meg, a nagycsalád máig az egyik legfontosabb gazdaságszervező faktor, a gazdasági együttműködés pedig az egyes családok életvezetése szempontjából döntő tényező.
A lokális társadalom egészére jellemző a stagnáló gazdasági állapot, egyfajta várakozó vegetálás. Teljesen autark módon a faluban lévő egyetlen gazdaságtípus sem tud megélni a mezőgazdaságból, az ebből származó esetleges profit csak az outsider jövedelmeknek a mezőgazdaságba való folyamatos konverziója révén valósítható meg. A makrogazdasági környezet radikális változásaival a faluközösség legnépesebb társadalmi csoportjai számára ellehetetlenítette a mértékeken és arányokon alapuló hagyományos gazdálkodás feltételeit (lásd Fél – Hofer 1997.), amely egy korábbi életvitel és értékrendszer drasztikus felbomlásához vezetett. A talajvesztettség és elbizonytalanodás jellemzi a falu legjelentősebb társadalmi csoportjainak szimbolikus attitűdjét, ami a közösségi konfliktusok megnövekedett számában reprezentálódik. A faluban anélkül bomlott meg az érték- és normarend, hogy helyébe bármilyen más, társadalmi koordinációra és szolidaritásra ösztönző rend került volna. (Vö. Harcsa – Kovách – Szelényi 1994. 28.) Az integrált faluközösség szegregálódott, a szerepeknek és életmód-stratégiáknak nincs egyértelmű értékrendszer szervező ereje. (Vö. Kotics 2001a. 148.) A legfontosabb tudati megnyilvánulásokra a társadalmi disszonancia (Vö. Jávor 1978. 296.) jellemző, amely a társadalmi élet mindennapi érintkezéseinek feszültségektől való terheltségében követhető nyomon. Meglátásom szerint bizonyos szempontból gazdasági visszafejlődésről lehet beszélni, amely a jelenlegi feltételek mellett (makrogazdasági tényezők, közgazdasági környezet) a jövőben folytatódni fog.
Területi
diagramok
A területi grafikonok 100%-os feldolgozás eredményei. Elkészítésükhöz a 2003-as országos mezőgazdasági felmérés statisztikai adatait használtam.
Irodalom
BALI János
1998 Megtorpanás? A mezőgazdasági árutermelés
fejlődésének korlátai egy málnatermelő településen. Replika 33–34. 107–119.
BENDA Gyula
2003 Hosszú távú folyamatok és rövid
távú ingadozások, társadalomstatisztikai vizsgálatok és lokális kutatások.
Hozzászólás Kovách Imre és Valuch Tibor tanulmányához. Századvég. 30./4. sz. 99–102.
BIRÓ Albin – BIRÓ A. Zoltán
2003 Elszegényedési folyamatok a Csíki-medencében
Forrás: http://www.topnet.ro/cs-rkk/bibl3001.htm
BERNÁD Ildikó
2003 A munkaerőpiac helyzete. In: HORVÁTH Gyula (szerk.): Székelyföld.
Budapest – Pécs. 132–144.
CSITE András
2003 Polgárosodás-elméletek és polgárosodás-viták.
Forrás: http://www.lib.bke.hu/szocio/1997-03/csite.htm
DUMOUNT, Louis
2002 Bevezetés két szociálantropológiai elméletbe. Budapest
ÉGETŐ Melinda
2001
Szőlőművelés és borászat. In: SZILÁGYI Miklós (szerk.):
Gazdálkodás. Magyar Néprajz II. Budapest, 527-593.
EGYED Ákos
1981 Változás és hagyomány Erdély gazdasági és társadalmi szerkezetében a kapitalizmusban. A falu társadalma. In: Falu, város, civilizáció. Bukarest, 226–246.
FÉL Edit – HOFER Tamás
1997 Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest
GAGYI József
1995 „Földhöz kötött” mentalitás. In: TÚROS Endre (szerk.): Változásban? Elemzések a romániai magyar társadalomról. Csíkszereda, 214–222.
HANN, Chris
1981 Kisüzemi gazdálkodás Tázláron a hetvenes években. Etnographia, Különlenyomat, 1. szám
CHRIS Han – SÁRKÁNY Mihály
2003 The Great Transformation in Rural Hungary Property, Life Strategies, and Living Standards. In. CHRIS Han: The Postsocialist Agrarian Question. Property and the Rural Condition, LIT Verlag, Münster, 118–141.
HARCSA István – KOVÁCH Imre – SZELÉNYI Iván
1994 A posztszocialista átalakulási válság a mezőgazdaságban és a falusi társadalomban. Szociológiai Szemle. 3. 15–43.
JÁVOR Kata
1978 Kontinuitás
és változás a társadalmi és tudati viszonyokban. In: Bodrogi Tibor (szerk.): Varsány.
Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához. Budapest.
295–374.
JUHÁSZ Pál
2003 Leckéink a mezőgazdaság új rendje érdekében.
Forrás:
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/kozgazd/agrar/juhasz/juhszpl.htm
KEMÉNY Márton
2003 Magángazdálkodás Cegléden az 1989-es rendszerváltás után. In: SCHOBLOCHER Judit (szerk.): Mi leszünk a jövő kultúrakutatói? Öndefiníció az új évezred küszöbén. Debrecen, 163–211.
KINDA István – PETI Lehel
2003 Szenesek. A hagyományos erdőkiélés és a nyugati piacgazdaság között. Vállalkozói kultúrák Farkaslakán? Kézirat
KISS Antal
1999 Gazdálkodási magatartás és történeti háttér. A gazdálkodási stratégia változása Újirázon a rendszerváltozás után. In: UJVÁRY Zoltán (szerk.): Ünnepi kötet Szabó László tiszteletére. Debrecen, 165–174.
2002 Magánvállalkozók és a hagyományos értékrend. In:
SZILÁGYI Miklós (szerk.): Utak és útvesztők a kisüzemi agrárgazdaságban
1990–1999. Budapest, 89–107.
KISS Dénes
2003 A
falusi elit átalakulása Erdélyben. Kézirat
KOTICS József
2001a. Gazdálkodói mentalitás és paraszti polgárosodás.
Egy régióvizsgálat tanulságai. In: Mások tekintetében. Miskolc, 109–153.
2001b.
Gazdálkodás és életvitel egy gazdasági napló tükrében. In: Mások
tekintetében. Miskolc, 183–195.
KOVÁCH Emese
1978 A családi háztartásszervezés átalakulása. In: Bodrogi Tibor (szerk.): Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához. Budapest. 173–200.
KOVÁCH Imre.
é. n. A magyar
vidéki társadalom „elparasztiatlanítása” – európai összehasonlításban. Kézirat
KOVÁCS Katalin – VÁRADI Mónika Mária
2002 Kutyaszorítóban: tanyás kisgazdaságok és az uniós csatlakozás. In: SZILÁGYI Miklós (szerk.): Utak és útvesztők a kisüzemi agrárgazdaságban 1990–1999. Budapest, 19–34.
KUCZI Tibor
1998 Vállalkozói kultúra – az
életutak finalitása. Replika 29. 157–171.
LAKI László
1997 A magyar fejlődés sajátszerűségeinek néhány vonása (avagy a polgárosodásból kimaradó társadalmi csoportok) Szociológiai Szemle 3, 67–91.
Elérhetőség: http://kvtr.elte.hu/mszt/19973/keret.html
LAKI László – BÍRÓ A. Zoltán
2001 A globalizáció peremén. Budapest
MOHAY Tamás
1994 Egy naplóíró parasztember. Nagy Sándor gazdálkodása és élete a 20. század első felében Ipolyvidékén. Dissertationes Ethnographicae 8. Budapest
NAGY István
2002 „…Oda jutunk, hogy a földből nem tudunk megélni.” A paraszti gazdálkodás lehetőségei a rendszerváltás utáni Romániában. In: SZILÁGYI Miklós (szerk.): Utak és útvesztők a kisüzemi agrárgazdaságban 1990–1999. Budapest, 231–239.
OLÁH Sándor
2001 Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén (1949–1962). Csíkszereda
2003 Székelyföld – Homoródalmás és Lövéte. A két falu vendégmunkás potenciálja. In: Örkény Antal (szerk.): Menni vagy maradni? Kedvezménytörvény és migrációs várakozások. Budapest, 27–40.
POZSONY Ferenc
2002 Káposztatermelők
Kézdivásárhelyen és környékén. In: SZILÁGYI Miklós (szerk.): Utak és
útvesztők a kisüzemi agrárgazdaságban 1990–1999. Budapest, 261–270.
SÁRKÁNY Mihály
1978 A gazdaság átalakulása. In:
Bodrogi Tibor (szerk.): Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu
társadalomnéprajzához. Budapest. 63–150.
SCHWARZ Gyöngyi
2002 A soltvadkerti szőlő- és
bortermelők megélhetési stratégiái a kilencvenes években. In: SZILÁGYI
Miklós (szerk.): Utak és útvesztők a kisüzemi agrárgazdaságban
1990–1999. Budapest, 35–63.
SZABÓ Á. Töhötöm
2002 Közösség és intézmény.
Stratégiák a lónai hagyományos gazdálkodásban. Kolozsvár.
2003 Informális technikák a hagyományos
gazdálkodásban. In: Uő. (szerk.): Lenyomatok 2. Fiatal kutatók a népi
kultúráról. Kolozsvár, 105–125.
SZABÓ Piroska
2001 Régi-új gazdálkodók egy dél-alföldi tanyás településen. In: HÁLA József – SZARVAS Zsuzsa – SZILÁGYI Miklós (szerk.): Számadó. Tanulmányok Paládi-Kovács Attila tiszteletére. Budapest, 129–137.
2002 A közös tudás és az egyéni kvalitások motívumai a jelenkori zsombói kisüzemek működtetésében. In: SZILÁGYI Miklós (szerk.): Utak és útvesztők a kisüzemi agrárgazdaságban 1990–1999. Budapest, 75–87.
SZILÁGYI Miklós
2002 Mai kisüzemi agrárgazdaságok néprajzi kutatásának lehetőségei. In: Uő. (szerk.): Utak és útvesztők a kisüzemi agrárgazdaságban 1990–1999. Budapest, 7–19.
SZARVAS Zsuzsa
2001 Eltérő utak – eltérő lehetőségek. A parasztgazdaságok fejlődésének útja Finnországban és Magyarországon (esettanulmány). In: HÁLA József – SZARVAS Zsuzsa – SZILÁGYI Miklós (szerk.): Számadó. Tanulmányok Paládi-Kovács Attila tiszteletére. Budapest, 157–170.
SZELÉNYI Iván
1992 Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Budapest.
ULIN, Robert C.
1998 Hagyományalkotás és reprezentáció mint kulturális tőke. A délnyugat-francia borászat története. Replika 29. 185–201.
VEDINAŞ, Traian
2001 Introducere în sociologia rurală. Iaşi
VERESS Enikő
1999 De / Re-ţărănizare în România după 1989. Sociologie Românească III. 79–89.
ZSIGMOND Gábor
1978 Az 1960–70-es évek fordulójának
családtípusa. In: Bodrogi Tibor (szerk.): Varsány. Tanulmányok egy
észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához. Budapest. 151–172.