A hungarológiai tudományos képzés közvetlen előzményei Kolozsváron

A kolozsvári magyar egyetemi képzésnek, tudományos képzésnek jelentős múltja van, anélkül azonban, hogy ennek biztosítva lett volna az intézményi folyamatossága. Az elmúlt közel másfélszáz évben, 1872 óta, a történelem kényszerei miatt négyszer volt kezdés, újrakezdés, de az 1990-es fordulat is ötödikként annak tekinthető. Ezek a törések mindig magukban hordozták az újrakezdés nehézségeit és kockázatát. Elsősorban attól függően, hogy egy-egy szakmai pálya áthidalhatta-e vagy sem a kiesés időszakát.

A magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar irodalom, történelem oktatása minden korábbi egyetemünkön is kellő súllyal szerepelt. Fontos volt a tudományos kutatásban is és a tudományos képzésben, noha a kedvező történelmi időszakok oly rövidek voltak, hogy a nemzedéki folyamatosságot sem lehetett biztosítani. Magyar egyetemi képzés hiányában a két világháború közt hungarológiai témákból csak Magyarországon lehetett tudományos fokozatot szerezni. De nemzedéki kiesést okozott az is, hogy 1970–1990 között – noha a doktori képzés nem szünetelt teljesen – a kihalásra ítélt magyar tanszéken nem lehetett fiatal oktatókat alkalmazni. Nem beszélve a néprajzról, amely négy évtizedes szünet után került be újra a képzésbe.

A mai Babeș–Bolyai Tudományegyetem intézményi folytonossága 1959-től számítható. Ebből az 55 évből is egészen más volt az első 31, mint az 1990 utáni 24. A hungarológia szempontjából az első időszak a leépítés, leépülés időszaka volt, a második a kiépülésé. Az 1959 és 1990 közötti évtizedek első részében, a 70-es évek közepéig, a tanszékeken egy nagy nemzedék kiváló tanárai, tudósai dolgoztak (ők jórészt a negyvenes években kezdték szakmai pályájukat). 1973-ban történt meg a nyelvészeti és az irodalmi tanszék egyesítése, ekkor vált kötelezővé a kétszakos képzés, és ekkor csökkent négy évre az egyetemi alapképzés.

Ebben az évtizedben következtek be a nagy veszteségek: 1971-ben meghalt Jancsó Elemér, 1976-ban Márton Gyula, aztán a következő évtizedben, 1986-ban Szigeti József, 1987-ben Szabó T. Attila. Több mint két évtizeden át ők voltak a tudományos képzés, a doktori képzés professzorai, a tudományba való beavatás mesterei (Szabó T. Attila már 1940-től kezdődően). Ők ugyanis – az intézményi törések, átszervezések ellenére – megtarthatták korábban szerzett tudományos fokozatukat, Szabó T. Attila (két évet kivéve) professzori pozícióját is.

A 60-as évek közepén a román akadémiai-felsőoktatási rendszerben a tudományos képzés tekintetében is lemondtak az 1948-ban bevezetett szovjet modellről: megszűnt a kandidátusi fokozat, a tudományok doktora minősítés lépett helyébe, a vezető professzorok viszont életművük alapján, mintegy tiszteletként, docens doktorok lettek (talán mégis szovjet reminiszcenciaként). Egyetemi kisdoktori fokozat a román rendszerben nem volt. A tudományos képzés, a doktori felkészülés felelőse a professzor volt, aki erre hivatalos megbízatást kapott, a keret pedig a tanszéki munkaközösség volt, amelynek tagjai a vezető professzor meghívása alapján részt vettek az előírt vizsgák bizottságaiban, maga a munkaközösség egy-egy fejezet megbeszélésében, elemzésében, értékelésében.

Jórészt maga a professzor, a tanszék döntötte el, kit vesz föl aspiránsnak (így nevezték a doktori hallgatót, a mai doktoranduszt), és ennek mindig az volt az alapja, kinek milyen teljesítménye volt az egyetemi évek alatt és azt követően, mit mutatott föl az akkor nagyon hatékonyan működő tudományos diákkörökben. A kiválasztást, a felvételt megkönnyítette az, hogy a magyar tanszékek tanárai, a professzorok is, szoros kapcsolatban álltak a hallgatókkal, emberileg és szakmailag is fel tudták mérni őket. Ez a képzési keret sohasem vált tömegessé, erre a professzorok sem törekedtek, de aztán tőlük függetlenül egyre inkább szűkült.  Kivételesen és nagyon ritkán ösztöndíjas aspiráns helyre is lehetett pályázni, ennek négy év volt a megszabott kerete. A doktori disszertációt megalapozó tudományos kutatás, az önállóság, az eredetiség volt a lényeg, a témát a jelölt a vezető tanárral együtt döntötte el. A tanszék akkori fiatalabb munkatársainak nem okozott nehézséget a doktori képzésben való részvétel, el is várták mindenkitől, hogy fokozatot szerezzen. A felvétel feltételei később egyre szigorodtak, a külsőknek rendelkezniük kellett valamely pártszerv ajánlásával. Emiatt és a korábbi irányító professzorok halálával egyre ritkábban került sor doktori védésre. A disszertációk nyelve azonban mindvégig megmaradhatott magyarnak, a védés román nyelven zajlott. Nyelvészetből ebben a rendszerben erősödhetett meg a kolozsvári nyelvészeti iskola néhány markáns vonulata: a nyelvtörténet és a névtan (Szabó T. Attila és tanítványai), a dialektológia és kontaktológia (Márton Gyula és tanítványai), az irodalmi nyelv története és a stilisztika (Szabó Zoltán és tanítványai). Irodalomból a jellemző kutatási irányok: a régi (erdélyi) irodalom (Jancsó Elemér, Szigeti József), a klasszikus magyar irodalom és a 20. századi erdélyi irodalom (Antal Árpád, Kozma Dezső, Cs. Gyimesi Éva). Szigeti Józsefnél és Antal Árpádnál népköltészetből is lehetett doktorálni, néprajzból pedig a dialektológiához kapcsolódó határterületen etnolingvisztikai témákból.

Az idősebb „nagyok” mellett lett professzorrá Antal Árpád és Szabó Zoltán, akik megérhették az 1990-es fordulatot, folytathatták tanári munkájukat, kutatásaikat (Antal Árpád már nyugdíjasként), és részt vállalhattak szakjaink rehabilitálásában, a közben már egyetemi oktatóként belépő fiatal nemzedék tudományos képzésében. 1990-ben lépett elő professzorrá Cs. Gyimesi Éva és Péntek János, és ők is megkapták a doktori irányítás jogát. 1991 márciusában az akkor még egyetlen (Magyar Filológiai) tanszék vezetőjeként Péntek János a tanszéket bemutató füzetben a kedvező lehetőségekről tájékoztatott: „Négy aspiránsvezető biztosítja a posztgraduális, ill. a tudományos képzést a magyar filológia egész területén. Antal Árpád nyugalmazott egyetemi tanár a klasszikus magyar irodalom, Cs. Gyimesi Éva a modern magyar irodalom, Szabó Zoltán az általános és magyar nyelvészet, Péntek János pedig a magyar nyelvjárástan és a néprajz témakörében irányítja a doktori disszertációjukon dolgozó aspiránsokat.” 1994-ben professzori kinevezésével Kozma Dezső is megkapta a doktori témavezetés jogát.

Az 1990 óta eltelt időszak első felében kettős igény diktálta a tudományos képzés ütemét. Az egyik egyfajta jóvátétel volt néhány olyan idősebb kollégával szemben, akiknek az előző rendszerben nem volt lehetőségük fokozat szerzésére. A másik – és ez sokkal sürgetőbb volt – a tanszék megerősítése, hogy elláthassa a hirtelen megnövekedett feladatait, és hogy folyamatosan biztosíthassa a nemzedékváltást. A néprajzon pedig – négy évtizedes kiesés után – a tanszékre kerülő fiataloknak kellett helytállniuk, fokozatot szerezniük (közülük csak Gazda Klárának volt Budapesten szerzett tudományos fokozata).

2002-ig a rendszer maga nem sokat módosult, a felkészülési program a jelölt személyéhez és a kutatási témához igazodott, személyre szabott volt az előírt vizsgák és dolgozatok tekintetében, a vezető tanárok pedig gondoskodtak arról, hogy a tanszékieken kívül a témában leginkább kompetens szakemberek segítsék a jelöltek felkészülését, kutatómunkáját. A bevonható szakemberek köre jelentős mértékben kitágult: egy-két kivételtől eltekintve a hazai szakemberek koruktól, státuszuktól, intézményi hátterüktől függetlenül lelkesen kapcsolódtak be ebbe a munkába, és annak is elhárult minden akadálya, hogy magyarországi kollégákat hívjunk meg. Megszűnt az elszigeteltség, és jelentős mértékben csökkenthettük a létszámában így is szűk szakmai közösség belterjességét.

Bár a hazai rendszerben ez sokáig nem volt kötelező, bevezettük a disszertációk előzetes tanszéki vitáját, értékelését, és már ebben is részt vettek magyarországi kollégák. Elértük, hogy a hivatalos védés nyelvileg teljesen szabad legyen: a bizottság tagjai maguk dönthették el, hogy milyen nyelven beszélnek (a procedúra hivatalos iratai természetesen román nyelvűek voltak). A rendszerben megjelentek az első doktori ösztöndíjak is, ezzel három évig élhetett a jelölt.1998-tól jó néhány évig Péntek János tagja volt a román oktatási minisztérium és az Akadémia közös minősítő bizottságának, amely a doktori procedúrákat és a disszertációkat ellenőrizte, hagyta jóvá. Ez lényegesen gördülékenyebbé tette a doktori fokozat odaítélését. (A minisztériumnak ez a gyakorlata aztán napjainkig megmaradt, Keszeg Vilmos, majd Pozsony Ferenc volt, jelenleg Benő Attila a tagja az illetékes bizottságnak.)

A jelöltek felkészülését jelentős mértékben segítette, hogy a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjjal, szálláslehetőséggel biztosította a magyarországi könyvtári kutatást, a szakmai konzultációt a témában legilletékesebb szakemberekkel. Ezzel a lehetőséggel valószínűleg leginkább éppen a magyarságtudományi témákkal foglalkozó fiatalok éltek. Voltak olyanok is, akik magyarországi egyetemre mentek doktorálni. A magyar állam ezt is támogatta. Voltak persze, akik úgy döntöttek, hogy ott is maradnak, vagy éppen távolabbi lehetőségeket kerestek.

A rendszer 2002-ben kezdett lényegesen megváltozni. Egyetemünk az erre vonatkozó országos rendelkezést megelőzve, de azzal számolva, elkezdte a doktoriskolák szervezését. Erre 2002 tavaszán került sor, és az ezzel foglalkozó első kari tanácsülésen Péntek János a többi bölcsészkari tanszék javaslataihoz csatlakozva előterjesztette a hungarológiai doktoriskola iránti igényt. Ezt – noha a kar nem lelkesedett érte – az egyetemi vezetés jóváhagyta. Ez előkészítése volt a bolognai rendszerbe való belépésnek. A korábbi tudományok doktora fokozat átalakult PhD-vá, később az egyetemi képzés harmadik (tudományos képzési) lépcsőjévé. A doktori képzés is egyre tömegesebb vált, a hallgatókat néhány esetben kiemelt ösztöndíjakkal támogatták. Ennek voltak és vannak kedvező és kedvezőtlen következményei. A tömegesedés és az uniformizált doktoriskolai keret kétségtelenül rontja az általános színvonalat, kevésbé segíti a személyes képesség kibontakozását, kevésbé értékeli az egyéni teljesítményt.

A rendszer korlátozásai miatt az idősebbek (Antal Árpád és Szabó Zoltán) egyre kevesebb szerepet vállalhattak az új keretben, néhány éve pedig búcsúznunk kellett tőlük is és Cs. Gyimesi Évától is. Szakmailag pótolhatatlanok. A munkát azonban folytatni kell. Az előző nemzedék helyébe új nemzedék lépett, más szakmai és emberi karakterrel, de kellő súllyal és felelősséggel. A 90-es évek intenzív munkájának köszönhetően az immár három tanszék oktatói közül azok, akik szakmai teljesítményüknek megfelelően egyre magasabb egyetemi fokozatot és pozíciót értek el, professzorként maguk is megkapták a témavezetés jogát: irodalomból Egyed Emese, Gábor Csilla, Orbán Gyöngyi, néprajzból Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc, egészen frissen Tánczos Vilmos, nyelvészetből Szilágyi N. Sándor, majd Benő Attila. Cseke Péter a kommunikációtudományi karon lett professzor a 90-es évek második felében, ő elsősorban publicisztikai témákban irányította doktoranduszait, akik szintén a hungarológiai doktori iskolához tartoznak. A témavezetőknek ez az új nemzedéke látványosan bővítette a nemzetközi kapcsolatokat, és ezekkel a kiterjedt lehetőségekkel a jelöltek is élnek. A doktoriskola vezetője 2008-ig Péntek János volt, ezt követően Keszeg Vilmos.

Péntek János