A kolozsvári magyar egyetemi, tudományos képzésnek jelentős múltja van, anélkül azonban, hogy ennek biztosítva lett volna az intézményi folyamatossága. Az elmúlt közel másfélszáz évben, 1872 óta, a történelem kényszerei miatt négyszer volt kezdés, újrakezdés, az 1990-es fordulat is ötödikként annak tekinthető. A mai Babeş–Bolyai Tudományegyetem intézményi folytonossága 1959-től számítható. A hungarológia szempontjából az első időszak a leépítés, leépülés időszaka volt, a második a kiépülésé. Az 1959 és 1990 közötti évtizedek első részében a tanszékeken egy nagy nemzedék kiváló tanárai, tudósai dolgoztak (ők jórészt a negyvenes években kezdték szakmai pályájukat). Ezután következtek be a nagy veszteségek (meghalt Jancsó Elemér, Márton Gyula, Szigeti József, Szabó T. Attila). Nyelvészetből ebben a rendszerben erősödhetett meg a kolozsvári nyelvészeti iskola néhány markáns vonulata: a nyelvtörténet és a névtan (Szabó T. Attila és tanítványai), a dialektológia és kontaktológia (Márton Gyula és tanítványai), az irodalmi nyelv története és a stilisztika (Szabó Zoltán és tanítványai). Irodalomból a jellemző kutatási irányok: a régi (erdélyi) irodalom (Jancsó Elemér, Szigeti József), a klasszikus magyar irodalom és a 20. századi erdélyi irodalom (Antal Árpád, Kozma Dezső, Cs. Gyimesi Éva). Szigeti Józsefnél és Antal Árpádnál népköltészetből is lehetett doktorálni, néprajzból pedig a dialektológiához kapcsolódó határterületen etnolingvisztikai témákból. Péntek János a magyar nyelvjárástan és a néprajz témakörében irányított aspiránsokat. Kozma Dezső és Cseke Péter is megszerezte a doktori témavezetés jogát. Később zárkózott fel az iskolához Egyed Emese, Gábor Csilla, Orbán Gyöngyi irodalomból, Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos néprajzból, Szilágyi N. Sándor, majd Benő Attila nyelvészetből. A doktoriskola vezetője 2008-ig Péntek János volt, ezt követően Keszeg Vilmos.